SZENTSÉGTELEN

Fülledt esti paradicsombavándorlás

Fülledt esti óra hunyorgott a tájra. Lapos síkok és lyukak tátongtak a földnek nevezett, paradicsomtalan nyomorúságban. Kietlen volt a világ madarak, völgyek, folyók nélkül. Sehol egy virágba borult nyír, sehol egy barackoktól pozsgásan piruló gyümölcsös. Csak a testetlen kiáltozások hallatszódtak ki a városokból, messzire, távolról. Arrafelé könnyek gyöngyöztek a szemekből, de ahogyan a cseppek lecsurogtak a bűnöktől mocskos orcákon, mind átlátszóból piszokfeketévé színeződtek. A látóhatárban állandóan, minden egyes lihegésben és egyszerű sóhajban a végtelen káosz meresztette a szemét, várt.

Egy fiú ült a homokban. Az éhség marta, vájkálta a gyomrát.

- Edd meg - mutatott a mellette álló férfi a fiú kezeiben heverő almákra. - Felesleges ezt tenned magaddal. Az Atya ugyan dühös, de hol az igazság, ha te fizetsz meg mindenért?

A fiú tovább bámulta a homokot, miközben kínjában az ajkait harapdálta.

- Sikítanak. - Hangja halk volt, erőtlen, mégis sütött belőle a kitartás.

- Órákkal ezelőtt még kéjelegtek - ellenkezett a férfi. - A fia vagy, mégis megölet. Éhhalálra kárhoztatja ártatlan gyermekét. Nem enged neked válaszlehetőséget, nem marasztal a háború előtt, hogy maradj és bújj el, védd az életedet, egyenest a frontvonalra küld, ott is az első sorba, hogy halj meg elsőként – egyetlenként – holmi legfőbb mennyei dicsőségért cserébe. Milyen apa az ilyen?

- Az apám kegyelmes. Az Úr kegyelmes. Minden jót, amelyet ad, ajándékként kell kezelnünk.

- Ha az én fiam lennél, mindentől megóvnálak - sóhajtotta a férfi, a földön ülő fülébe azonban elmondhatatlanul távolról szólt ez a mondat, mintha már nem is földi lenne, azon túli, messzebbről hangzik, mint a városok zaja, de messzebbre, mint maga a menny, mikor az apja beszéli el, mit kell tennie. Valahonnan a föld alól szól ez a hang, nagyon-nagyon mélyről, ahonnan a tisztavizű források törnek fel, ugyanakkor ez a hang nem angyali, nem tiszta, inkább mély és öblös. De olyan jól esik ennek a férfinak minden hangfoszlánya, ahogy súgja-búgja, hogy ne félj, ne is remélj, csak élj, ahogy a szíved vágyja, merthogy az kéri tőled azt a falat kenyeret is, hogy vedd magadhoz, ha már egyszer az almát túl gazdagnak tartod, az éhség a kedvedet, a lelkedet is fonnyasztja, aki beteg, az mindig sápadt, mosolya is kopott és halovány. Edd meg, és jobb lesz, erősebbé válsz és képes leszel lehozni akár a csillagokat is, a világát a vakoknak újra feltárod, a sebeseket begyógyítod, a töröttet egybeforrasztod, a sírót kedves énekkel megvigasztalod, de ha meghalsz kint a pusztában valami kis gyér teljesíteni vágyás, bizonyításvágy miatt, minden hiábavalóvá lesz.

A fiú nem engedett.

– Még nem teltek le a napok. Mire újra leesik az eső, én újra telített gyomrú leszek.

– Itt, a sivatagban? Eső?– nevetett fel a férfi. – Ha éhen nem is halnál, biztosan kiszáradsz. Megehetnéd végre ezt az almát – mutatott rá az egyikre, aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve felkapta és megforgatta az ujjai között. – Nem tudom, miért félsz tőle ennyire. Nem fog tőle semmid se fájni.

– A pokol lángjai elevenen el fognak égetni.

– Ugyan már. Nem kerülhetsz a pokolba csak azért, mert megtagadtad egyetlen egyszer az engedelmességet. Vagy tényleg rettegsz, hogy miután elapasztottad az éhséget, bűnös lesz a neved, mint Ádámnak és Évának? A tisztaság az, amit meg szeretnél őrizni és nem az engedelmesség?

A fiú mély hallgatásba merült. Semmi válasz.

Lassan megindultak lefelé a könnycseppek, megöntözték a sivatagot. A gyermek kinyújtotta a kezét a férfi felé, az almát kérte. Megadta magát. A férfi egy darabig tétovázott, végül megmozdult. Már napok óta győzködte a fiút, s az végre beadta a derekát. Most mégsem volt biztos a dolgában, nem érezte helyesnek, hogy foltossá tegye, megrontsa ezt a hatalmas, fényes, glóriás tisztaságot, mely a kisírt szemekben csillogott. Talán mégsem kellene – futott át az agyán, s abban a pillanatban kiszakította a gyermek kezéből a gyümölcsöt, mielőtt az beleharaphatott volna.

– Miért? – suttogta elhaló hangon a fiú. – Meg akarom enni.

– Nem lehet. Nem szabad. – Kétségbeesetten rázta a fejét a férfi, bár amint meglátta a földön ülő rá néző szemeit és azt a gyönge mosolyt, megnyugodott.

– Köszönöm.

A nagy kezek megérintették az aprókat; a cserepes ajkak megcsókolták a puha, de tincsekkel fedett és verejtékes, ráncos homlokot.

Valahogy, abban a pillanatban könnyű esőfellegek gyűltek össze, és szitálni kezdett. Az almák elgurultak, apró lábukat kidugva kifutottak a fiú öléből, majd útjuk során legyökereztek, fákká változtak. A férfi, miután csutkáig lerágta a gyümölcshúst, belépett a törzsek közé, s a középen állót átkarolta. A legjobban egy tekervényező, vakítóan zöldszemű kígyóra hasonlított, ahogyan a barna fatörzsöt szorongatta, a természet védőoszlopát. Egyre csak szeretgette az almafát, észre sem vette, hogy mi történt.

Percek multával, mikorra visszatekintett oda, ahová a megváltó könnyei folytak le, már rég nem ült a porban senki.

_______________________________________________________

Estét!

Az idejét se tudom már, mikor is írtam, ezt azonban be akartam fejezni már egy ideje, több hónapja várakozott már az unpublished megjegyzés alatt.

Tipikus SZENTSÉGTELEN novella, jobb helyre nem is tehettem volna. Igyekeztem több témát is megemlíteni benne: hasonlítottam az Atyát a középkori anyákhoz, akik a lovagokat siratták és marasztalták; a Sátánt a legösztönösebb és legtermészetesebb erőkhöz; a Fiút egy magára hagyott gyermekhez. Remélem, hogy a bibliai kultúrkör eléggé aprólékos lett, mivel ezzel szeretnék nektek kellemes ünnepeket kívánni. Holnap hazamegyek a szüleimhez, s ott semmi kedvem (no meg lehetőségem) éjjel-nappal könyvolvasáson kívül mást csinálni.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Haru