SZENTSÉGTELEN

Nemmegváltó

Hallgatagon sétált a lámpákkal szegélyezett utcákon. Bő, fehér ruhájának alsó szegélye a koszos kövezetet súrolta. Nem zavarta, nem igazán. Hagyta, hadd telepedjen meg öltözetén a mocsok, hadd váljon a fehér is feketévé. Már úgyis voltak rajta pipacsos foltok, már úgysem számít, legyen akár világos, akár sötét. Ha valami már nem patyolat, akkor az már sosem lesz az. Elnyújtottan, hosszan kilépve rótta az utcákat. Nem látszódott tartásán és ruganyos léptein a mélabúval kevert félelem, se az elárult megcsalatottság. Kihúzta magát, fejét felszegte, bármennyire is zuhant közben lefelé a lelke. Könnyező szemeivel a villamost fürkészte, hátha egy szembejön vele és elviszi. De villamosok nem voltak, nem sárgálltak, ahogyan a virágok sem az utcai virágoskertekben, hiszen mindenütt csak cigarettacsikkeket ültettek, gyomlálni már csak a tavaszi ibolyát volt szokás. Semmi természetesség, csupán a világ homályos árnyai maradtak meg, melyeket az Atya hosszú pemzlivel és egy üvegnyi természetes ásványvízzel maszatolt szét, nehogy felismerhető legyen, ami még a régi időkben az volt.

Huss – kívánsága teljesült: egy villamos robogott el a feje fölött. De nem úgy, ahogyan szerette volna, ugyanis a sínekről felemelkedve ugrott át rajta a szerelvény, aztán talajt ért. Kétségbeesett belenyugvással nézett utána. Már mindegy. Talán jön következő. Most a sínekre lépve bandukolt tovább, egyre csak előre a visszamenésben. Megjelent a második is: ez oldalra fordult, vaskerekeivel a járdán végiggördülve tarolta le a csikkültetvényest.

Miért? Lenne már vége! – Így őrizte bensőjében mormolva lelke rebegéseit.

Könnyezve tekintett a távolba, s reménykedett, hogy a lámpafények nem a házfalakat, hanem az utat szándékozzák megvilágítani, a fémes csoszogás pedig nem bohóccsordák cintányérozása randalírozás közben, hanem a kerekek rohanásának hangja.

Aztán elment a harmadik is, ezúttal a pokolig belerobogva a földbe.

Sírt. Átlyuggatott tenyereibe temette az arcát, azonban sebeit a sós könnyek marták, így zokogása jajveszékelésbe torkollott. Felidézte magában a napokat, mindet szép sorjában. Nagycsütörtökön remegett, pénteken összeesett, később megzsibbadva, összegörnyedve, levegőért kapkodva meghalt. Kínlódásában már szinte látta, hogyan fognak mások fellélegezni, amit levegőt ő nem kaphatott meg, azt mások majd frissebben, mint a geneziskor, mellükbe szívhatják. Szabadságot nyernek, könnyebbséget, repkedni fognak tudni...

De nem így lett.

Az ember továbbra is a talpán állt, egyedül csak az élet és a halál lebegett a poros utak gödreiben.

Egy megállóban megállt, hogy kifújja magát. Útja eddig magányosan telt, már napok óta csak a síneket hallotta és saját, néha magát vigasztaló, néha szidalmazó hangját, mely olyankor az Atya nevét szajkózta. Lelkében egy megsértett kismadár a szív vöröslő rózsabokrán ült. Lábacskáit tüskék szúrták, itt-ott még a fejét és a hátát is elérték. Fájdalmasan, vérzőn nyöszörögte: elhagytál. Megígérted és cserbenhagytál.

Egy pillanatra lehunyta és megdörzsölte szemeit. Könnye újfent marni kezdte vassal vert, lyukas tenyerét, most azonban nem volt ideje fájdalmával törődni. Egy vastag, aranyló karperecekkel telezsúfolt karú, éjbarna nő fordult felé. Csak a fémpántok, melyek gúzsba kötötték kezeit, hívták elő az éjszaka lepléből. Különben egészen beleveszett meztelen testével az örvénylő éjbe, mely lábai között csak még feketébben húzódott. Csokoládésan, karperecesen, fültágítósan és göndör hajával együtt belenevetett az előtte álló, fehérruhás férfi képébe.

– Nem váltottál meg – kacagta. – Még csak nem is érted el, hogy higgyek benned.

Rosszul esett neki. A gondolat, hogy akik várták, azoknak csalódniuk kellett, rossz volt, de közel sem olyan rossz, mint ha egyáltalán nem is bíztak volna eljövetelében. Úgy legalább, habár a kevésnél is kevesebbet, de reményt adhatott. Valami kis ábrándképet, hogy nem lesz örök az éjszaka. Még ha az Úr meg is csalja mindannyijukat, egyszer még megbékélhet. De addig is, őt halálra kövezik.

Látta maga előtt, amint egy egész tömeg gyűlik össze, mind a nevét visítja és szidja: hazudtál.

Menekülni akart...

Egy miniszoknyás, horogkeresztes hahotázva rótta fel neki: lemaradt a sárga csillagod. Szívem szerint kiirtanám a fajtádat. Teljes gyűlölettel köpte az ugyan a valóságnak nem megfelelő, mindössze őszinte szavakat.

Futni kezdett a síneken, most a másik irányba. Hallotta, mint indulnak meg utána. Üldözték, és már a hívei, az apostolai is őt szólították. Hát miért? Miért így? Miért nem?

Aztán minden, egy csapásra elcsendesült mögötte, fémkerekek pisszegték le a felkelőket.

Csak azt érezte, a villamos hogyan suhan keresztül a testén.

_____________________________

Heti egy novella. Azt hiszem, ez így menni fog.
Remélem, tetszett nektek ez a rövidke végiggondolás. Bárminemű gondolatot szívesen látok vele kapcsolatban, akár negatív, akár pozitív minősítést.
Ajánlott olvasmány: Barabbás (Karinthy)

Estét, Haru