SZENTSÉGTELEN

Városi éden (modern édenkert piásokkal)

Éjszaka volt, egészen éjszaka. Talán már a főtéren álló zsinagóga az éjfélt is elütötte hatalmas, számlapos óráján, mi mégis az utcákon kódorogtunk, mint a gazdától szökött ebek, kik minden fatörzsnél, minden sarokháznál és minden színes hirdetőoszlopnál megállnak szimatolni. Láttuk a fekete-fehér felragasztott papírosokat, melyek az Édenkertet, az új tragédiát reklámozták. Tűnődve szemléltük, gondolkoztunk, ellógott perceinkben bemenjünk-e rá. Végül nemet intve a szórólapnak, belesóhajtottunk mi is a városi éjbe, és mély levegőt vettünk, szívtuk a csatornabűz émelyítő szagát, mely a két oldalt, az út mellett húzódó estikés mámorával párosodott. Álomittasan róttuk tovább az utcákat, gyönyörben fetrengve, máskor elmélyült csendbe burkolózva, hogy kihallottuk a távolban a piros lámpáktól megvilágított úttestnek sikítását, mikor az autók csikorgó gumikkal fékeztek rajta.

Nem lehet személyesnek, egyéninek mondani eme éji kalandot, pedig az éj elsuttogott vallomásokat, nyöszörgést hordoz a földön fekvő szájából, elrebegett imákat búg a feszület előtt, és halálhörgéseket rejt el a szégyen és fájdalom elől. A mi éjünk volt és mégsem. Züllöttségünkkel hozzátettünk valamit összetettségéhez, a zárt ajtók mögötti megosztottsághoz. A gondolataink nem lehettek a sajátjaink, hiszen ezer és ezer másik emberben halmozódott fel ugyanaz a vágy, ugyanaz a szeretet, ugyanaz a hit, ugyanaz a félelem és ugyanaz a bűn. Még az éj iránt tanúsított vonzalom is: meg kell osztanom veled. Meg akarom osztani veled, hogy ne legyek egyedül.

Borgőzös boldogság volt a kezedet fogva elfutni a kocsmák előtt, hol nem túl hangosan, de azért nem is halkan szólt a rádió, valami régi, szinte már ősi szám búgott a fülünkbe. Ez még jobban hozzásegített lelki ziláltságunkhoz, mintha likőrt meg színeket öntöttünk volna a fejünkre és azok lecsurogtak volna egészen a lábunk ujjáig, meg a kezünkön is csókolóztak volna az ujjainkkal, akár az izzadság, mely tenyereinket összetapasztotta. Egyik zenefoszlány a másikba folyt, egyik szerelmes a másikba fonódott.

Mennyivel más volt tegnap, mint ma! Tegnap még egyedül csoszogtam, fiatalságomban is öregnek éreztem magam, nem osztottam meg senkivel a világomat. A villamos még szomorúan futott be a megállóba, a sörözők csak unalmas nótákat fújtak. Ha a fákra néztem, ugyanolyan zöldnek tűntek, avagy ugyanolyan sivatagsárgának. Most bezzeg sötét volt, nem is nappal, mégis szivárványosan csillogott az út, a bokrok, a bisztrók, a kirakatüvegek, a csillagok, az egész város. Csak nekünk van, nekünk teremtették.

– Szeretlek! – kiáltottam az éjszakába. – Történjék bármi, én már csak boldog leszek.

Visszahallottam a szádból a szavaimat.

Már éppen ott tartottunk, hogy mi is bemegyünk az egyik dohányboltba, veszünk egy üveg piát meg egy doboz cigarettát – habár még fiatalok voltunk, 17 évesek, se nem dohányoztunk, se nem ittuk le addig magunkat úgy, istenigazából –, éppen ezért eljött az ideje minden jót kipróbálni, már volt társunk, volt kivel. De ekkor megrezzentek a lámpák, egy pillanatra eltűntek a színek. A távolban egy több tízemeletes emelkedett ki, az világlott csak. Homályos volt, először föl se fogtunk, hogy egy háztömbről van szó, szürke óriásnak tűnt, ki hatalmas kezeivel az eget támasztotta, a fölzúgó szél pedig leheleteként fújta meg össze-visszakócolt hajunkat. Aztán amilyen gyorsan homályba borult minden, olyan gyorsan ki is fényesedtek az utcák. A szürkeség eltűnt, a közvilágítás visszatért, mi pedig szórakozottan és mit se sejtve nyitottunk be a 18-karikás ajtón.

_________________________________________

Megint én és az allúzióim. Modern Ádámot és Évát gyártok, akik nem almát habzsolnak, hanem diszkókban - összezsúfolódva leendő, de már megszületett gyermekeikkel -, isznak, füstkarikákat fújnak és drogoznak. Mert miért ne.
Köszönöm, ha elolvastad. Tudom, mostanában elég szánalmasan írok, de hát ez van. Ezt kell szeretni – bár én sem szeretem.

Haru