DreamCountry - ÁlomVidék

Ébredés

Az iskola üresen állt. A szél végigsüvített a folyosókon, be-be nézve az üres tantermekbe. Várt. Vártak a padok, vártak a táblák, a kréták, az ajtók, a csempék, az ablakok... Hiába. Hiába?

Az iskolák nem szeretik a szünetet. Olyankor magányossá válnak. Sivárrá. Üressé. És úgy érzik, mintha mindenki elfelejtette volna őket.

Ez az épület főleg úgy érezte. Réges-régen lépett utoljára gyerek a padlójára, nevetett fel a falai között, vagy csak bámult a semmibe, miközben a tanár magyarázott.

Hogy hol áll ez az iskola? A határon. Hogy minek a határán? Hát... Talán a semminek. Talán a túlvilágnak. Senki nem tudja mi van a határon túl. És nem is fontos. A valóság és a távol határán állt. Azóta létezett, hogy létrejött. Már szinte senki nem emlékszik rá mikor történt ez, de azóta ott állt hatalmas méreteivel.

Hogyan lehet megtalálni ezt a különleges helyet, a hatalmas, kastélyszerű vöröses-fehér, nagy téglaépülettel?

Légy különleges. Aztán megjelenik két ember, akik elmesélik, hogy rajtad kívül még sok-sok gyerek van a világon, akik szintén különlegesek. És ha akarod elvisznek az iskolába. Ne keresd magadtól, mert nem találhatod meg. Ez a hely nem létezik azoknak, kik csak e világban élnek.

Ám ma már senki nincs, aki begyűjtené a gyerekeket. Születnek ugyan különlegesek a világ minden táján, de senki nem lépett át a kapun, már sok-sok éve.

Egy csöndes álomvidék ez. Bármi valóssággá válhatna, de hiába kívánna bármit is az iskola, ő csak egy tárgy. Van lelke, vannak érzései, de attól még csak egy halom tégla marad egy domb tetején, egy kihalt határon.

Ám a határon nem csak az iskola állt. Az épület jobb oldalán például egy hatalmas erdő húzódott. Régen gyerekzsivaly törte meg a sötétséget, most csak a szél süvít át az ágak között bánatosan. Csönd. Reménytelenség. A városra, a tornyokra, a barlangrendszerre, az erdőt körülölelő kis völgyre, és a mögötte,nem is olyan távolban lévő tiszta vizű tóra ez ugyanúgy vonatkozott.

Az iskola remélt. Már mindenki feladta. Még a Kapuk is. A Bejárat, aki már azt se tudta, milyen érzés kinyílni, és a Tiltott kapu, ami soha nem nyílt ki. Ami sehova és mindenhova vezetett. A vidéket határoló két Kapu is feladta már.

Az Iskola nem. Hitt. Remélt. Kívánt, még ha hiába is. És akkor... Egy nap, ahogy a szél az Élet-erdő levelei közt sietett át, majd átbukott Boldog-völgybe... Egy női hang hallatszott. Emberi hang.

A Vidék felébredt. Új őrző érkezett. Új őrző.. Új.... Új? Új??

A Vidék felébredt. És vitte a jó hírt: talán a világ újra élni fog.