DreamCountry - ÁlomVidék

Jackson Fly - Lemondott Boldogság

Vannak napok, amikor minden más. Mikor minden hullám összecsap, minden változásnak indul. Jackson Fly is így érezte magát. Ott állt kezében táskájával, régi irodája előtt.

- Ezzel vége - suttogta a szélbe.

Hűvös volt. Az időjárás napos, de a szél erősen fújt. Tavasz illat árasztotta el a nyüzsgő nagyvárost.

Jack elindult a park felé. Szerette New York városát, de igazán soha nem tudta megszokni, ezt a zajos világot. A régi lakhelye csendes volt, békés és valahol számára sokkal jobban érthető is. Amikor senki nem látta, dúdolni kezdett egy régi-régi dalt. Egy több mint húsz éves dalt.

A park teli volt emberekkel. Tavaszi péntek délután sokan kijöttek egy kicsit kikapcsolódni, mozogni. Egy vékony kabáttal még az idő is kellemesnek bizonyult.

A férfi leült a padra, és figyelte az embereket. Futók, kutyások, kisgyerekek. Mindegyik saját történettel, saját álmokkal, célokkal. És itt van ő, aki anno az életet választotta, és most vége.

- Mi legyen? - suttogta.

Persze, újra munkát keres, újra elhelyezkedik, és tovább lép. Nem ez volt az első munkahelye, és úgy sejtette, nem is az utolsó, ám most mégis elbizonytalanodott. Már régóta várt valamit. Maga sem tudta miért, de úgy érezte, valahogy vége az egész eddigi történetének. Nem az életének, de valami új veszi lassan kezdetét.

Egyszer csak egy alig öt éves forma kissrác vágódott le mellé:

- Szia, nem láttad anyukámat?

- Nem - rázta meg fejét a férfi, miközben automatikusan a tömegben kezdte keresni a gyerek szüleit. - Elvesztél?

- Picit. De anya azt mondta, ha elveszek üljek le egy padra, és ne mozduljak onnan! Szóval leültem.

Jack egyre többször érezte: bárcsak ne az életet választotta volna. Bárcsak most meg tudná fogni a kisgyermek kezét, és egyszerűen a képességét aktiválni.

- Itt maradok addig veled, rendben? - nyugtatta meg a fiút.

- Uhum. Oké!

Azért megpróbálta. Olyan régen csinálta, már arra sem emlékezett, hogy működött. Na nem mintha működött volna. Még akkoriban sem volt pontos.

- Hogy néz ki édesanyád?

- Hát... Olyan anyásan.

Csend. Sóhajtás.

- Rendben van. Milyen színű a haja?

- Fekete. És a bőre barna! És magas. És szép ruhát hord. Egy szép kéket, rajta villamossal. Nekem az a kedvenc ruhám, mert van rajta villamos.

Elképzelte. Majd kezét maga combjára téve becsukott szemmel hangosan kimondta:

- Keresés!

Tudta hogy nem fog működni. Rég is csinálta, és amúgy is: az életet választotta. Végül mégis csalódottan nyitotta ki a szemeit.

- És hosszú haja is van. És van benne egy hajráf, ami kék. És... - A fiú a férfira nézett: - Mit csináltál az előbb?

- Semmit. Azt hiszem varázslatnak lehetne lefordítani: de nem sikerült. Már rég nem vagyok... Ja a varázsló jó szó rá.

A gyerek kérőn nézett Jacksonra.

- És... És ha még mesélek róla? Van egy anyajegye a kezén. Meg... Meg sokat mosolyog. Azt mondja, azért mert szeret, és boldog velem. Na, kérlek, próbáld újra.

Nem igazán tudta, miért csinálta, de megtette. Talán részletesebb leírással működhet?

Kizárt. Lemondott róla. Ő nem akart különleges lenni, nem akarta az életét áldozni, hogy legyen valaki. Nem is lett belőle semmi. Egy irodakukac, akit elsőnek küldtek el, mikor a cég anyagi gondokkal kezdett küzdeni. Se barátnője, se barátai. És még képessége se.

- Keresés!

Egyszer csak egy térkép jelent meg előtte. Nem messze tőlük, egy kék kis pont jelezte a keresett személy helyét. Jackson annyira lesokkolt a látottakon, hogy majdnem az anya helyét sem jegyezte meg.

Kinyitotta szemét, és felpattant.

- Gyere, tudom hol van édesanyád!

A gyerek nem ellenkezett; érezte, hogy megbízhat a férfiban. Valóban ott volt. Egy kék ruhás, barna bőrű, zavart asszony, aki amint meglátta gyermekét, örömmel rohant oda, és ragadta meg.

- Adam! Hol voltál?

- Eltévedtem, és leültem egy padra. De a bácsi segített. Képzeld anya, ő egy varázsló!

- Varázsló? - a hálás szemek, gyanakvóvá válva pásztázták végig Jacket.

- Csak a magam módján különleges - mosolygott a férfi, majd hamar búcsút is intett tőlük.

 Haza akart menni. Hazamenni gondolkodni.

Ahogy távol került az emberektől, kezére nézett:

- Ez lehetetlen. Lemondtam róla! Lemondtam... Én...

Lassan sétált kifele a parkból, a metróhoz. Végül úgy döntött nem tömegközlekedik.

Ahogy ment, elkalandozott, és szép lassan az emlékeibe sétált át: egy régi hely, egy régi iskola. Gyerekek, akik megbíztak benne. Osztálytársak, aki biztatták: legyen tanár. Ő pedig lemondott mindenről, mert gyűlölt különleges lenni. Vagyis azt hitte gyűlöl. Szinte érezte a sátrak szagát, hallotta a fák mozgását. Szinte érezte, hogy régi lakhelye, a Tábori-síkság visszavárja.

Felnézett az égre. A nap még magasan járt. Aztán... Aztán körülnézett. Nem New Yorkban volt, sőt nem is Amerikában. Hogy a DreamCountry valójában hol helyezkedik el, még a képességével sem tudott rájönni, de ott volt. DreamCountry. Álomvidék, vagy csak egyszerűen Határ. Megérkezett.

A sátrak még üresen álltak. Ő volt az utolsók egyike, aki elhagyta a helyet. És most megint itt van. A boldogság átjárta szívét.

- IGEN! - ugrott fel örömében.

Harmincnyolc évesen végre megtalálta, amit keresett. Amiről anno lemondott.

Nevetést hallott. Régi hang volt, de ismerte őt.

- Isten hozott újra a Határon.

A férfi felnézett a semmibe.

- De hogyan? Lemondtam róla.

- Fogalmam sincs. A vidéknek te kellettél, én pedig sejtettem: jó kezekben lesz nálad a Síkság. Imádtad ezt a helyet, talán még jobban is, mint az előző Őrző.

Jackson Fly körülnézett. Majd hangosan felnevetett.

- Hát tényleg új történet kezdődik.