DreamCountry - ÁlomVidék

Thomas Moran- Magányos tudásvágy

Thomas Moran imádta a tavat. A tó mindig is ott volt a falu határában, mégis alig páran mertek a közelébe menni. Veszélyesnek, egyenesen gonosznak tartották. Kivétel Thom. Ő imádott elmenekülni ide kis laptopjával, és dolgozni a csendben.

A fiú, szinte már férfi biológus volt. Tengerbiológiát tanult az egyetemen, és mellette a tavat kutatta. Egyszerűen csodálatosnak tartotta ezt az érintetlen kis vidéket. Volt benne valami varázslatosan különleges.

Thom nem hitt abban, ami nem racionális. És ez a víztömegre is igaz volt. Még akkor is, ha érzett valamit, próbálta megmagyarázni. Ezért is jött ki. Tanulmányozni. Kutatni. Megérteni.

Aznap is ott ült. Amikor Gonosz ismét mozgásba lendült, és célba vette őt. Ott ült a parton, és csak várt. Ő sem tudta mire, de úgy érezte várnia kell.

Sóhajtott, és beletúrt szőke hajába. A víz meglepően csendes volt azon a szombati napon. Laptopja zúgása volt az egyetlen számottevő hangforrás.

- Fura.

Nem szerette a fura dolgokat. Mert azt nem tudta megmagyarázni.

Soha nem hitt abban, hogy van élet a racionalitáson is túl. Pedig a Gonosz ott volt vele. Ő csalta oda, hogy elpusztítsa. Egy gondolatot kellett csupán elültetni az agyába, és most itt volt karnyújtásnyira.

A tó felszíne megmozdult. Alig egy pillanatra, de elég volt ennyi is. Thom összehúzta szemét. Szemüvege mögül kék írisze a vízre tapadt. Valami nem stimmelt.

- Gyere közelebb - suttogta a gonosz.

- Maradj - akarta mondani a víz, de Thom még nem értette őt.

A fiú közelebb sétált, gyanakodva figyelve a hullámokat. Óvatos léptei a parton megálltak. Pont ott, ahol a vízben lapuló Gonosz még nem érte el bokáját.

- Mit csinálsz? - kérdezte a vizet. - Hogyan, és miért? Mi a titkod?

Leguggolt, és kezét betette a vízbe.

- Ne... - Hiába szólt a tó, hiába akarta védeni őrzőjét, a fiú még nem ébredt fel

A Gonosz felnevetett. Majd erősen megragadta a férfi csuklóját. Thomas hiába küzdött, nem tudta kihúzni karját a vízből. Egyre beljebb került a mélységbe, miközben az ereje fogyott.

- Mi a polip ez?

- Győztem!

A fiú ahogy végleg a hullámok alá merült, meglátta őt. Csupán egy arc volt. Mint egy álarc, akit összetörtek. Vigyorgott.

- Mi a... - Meglepetés és ijedség töltötte el testét.

- Győztem. - A Gonosz hangja a pokolból jött. Mély volt, és jéghideg.

- Te... Ki? - fuldoklás közben agya kereste a megoldást. Próbálta lerázni magáról a csápokat, de túl erősek voltak.

Becsukta a szemét. Feladta. Legalább a tóban hal meg. A tóban, amit annyira szeretett. Ami nyugalmat adott neki, célt az életéhez. A Tó. A szerelme. A mindene.

Álom-tó.

Mindennek van saját neve. A fáknak, az embereknek, de a tavaknak is. Ennek a tónak is volt, de már rég feledésbe merült. Mostanáig. És ahogy a név kimondatott az átjáró megnyílt.

A Gonosz eltűnt.

Thom utolsó erejét felhasználva küzdötte fel magát a felszínre. Nem értette mi történt, jelenleg örült, hogy élt. Ráfeküdt a víztükörre, és a felhőket nézte.

Nem voltak felhők az égen.

A Határon más volt az időjárás. Csak akkor volt eső, ha a föld azt kívánta.

Thomas Moran nézte az eget, majd becsukta a szemét. Fura volt, de nem zavarta. Mert tudta, hogy meg fogja érteni.

Eggyé vált a hullámokkal. Élt. És most ez elég volt.