DreamCountry - ÁlomVidék

Diana Rise - Szerencsétlen vidámság

A napsugarak fáradtan ragyogták át az élő lombsátort, néha meg-meg csillantva egy-egy eltévedt esőcsepett. Nyomasztó csend volt. Az erdő már tudta. A sziklák is. Az Iskola főleg. A világ változott. Felébredt. És vele együtt valami más is. Valami ijesztő, valami ismeretlen... A Győztes, és a Legyőzött, a Jó és a Rossz. Ébren vannak. És a Kapu is lassan kitárul. De még előtte...

- Mondd, szerinted milyen lehet meghalni?

Diana Rise cipője felverte a leveleket, ahogy meglepve állt meg a kérdésre. Pár pillanat kellett míg feldolgozta a hallottakat. Gyanakodva nézte barátnője hátát, majd kicsit megigazítva hosszú kardigánja ujját, utolérte őt.

- Hogy érted? - nézett a szőke hajra, a kék szemekre.

- Nem megoldás, tudom. Soha nem is lesz az. De kényelmesebb lenne, nem? Csak egy vágás.. - emelte fel a lány csuklóját, és húzta végig körmét rajta. - Könnyebb lenne szerinted is, nem?

- Én félnék meghalni. Ennyire nehéz? - nézett rá aggódva, ám közben gyomra összeszorult.

A szőke lány bizonytalanul bólintott. Aztán megrázta a fejét.

- Nem.. Igaziból annyira nem. Kényelmesebb lenne, de egyenlőre nem akarom megtenni. - Hanna a barna fürtökre nézve szomorú mosollyal, kicsi szánalommal a hangjában hozzátette: - Pont én beszélek, hiszen neked sokkal nehezebb. Szüleid és testvéreid halála, és a barátod... Szóval a volt pasid tette...

- Tovább kell lépnem. És ha megcsalt, megcsalt - nézett fel a fák lombjaira.

Végre itt volt a tavasz, az erdő újra virágzott, ő pedig hazudik. Diana zöld szeme mindig izgalomtól csillogott, és mosolygott. Egész lénye boldogságot sugárzott: igazi vidámság volt. Általában. Ám a mostani mosolya már ridegebb volt. Fájdalmas. Sok minden összejött neki, amit nehezen viselt. De úgy tűnt elviseli.

- Nem akarok meghalni – suttogta egyszer csak inkább a fáknak, mint társának.

- Tessék?

Diana a fákat nézte. Madarakat keresett.

- Nem akarok meghalni, mert mindig van tovább. Most is lesz. Ezért nem is gondolok rá, milyen lehetne, mert nincs értelme. Igen, egy vágás... Egy vágás... - Ránézett barátnőjére: - Még van esélyem, hogy meglegyen a diplomám, hogy családom legyen, hogy jó munkahelyem legyen. Hogy boldog legyek! A világnak nincs még vége, csak mert minden változik - hazudta újra.

És újra, és újra. El akarta hinni, amit mondd, de egyre nehezebben ment neki. Attól még mosolygott. Így könnyebb volt.

A szőke haj meglebbent és a lány ajkára mosoly csúszott.

- Köszönöm.

Diana vállat vont, majd elindult lefele a lejtőn. Teljesen barátnője ellentéte volt. Barna hajú, barna bőrű, boldog lány. Kitartó, akaratos. Szerencsés. Most nagyon szerencsétlen.

- Miért szereted ennyire ezt az erdőt? - kérdezte Hanna, hogy megtörje a csendet.

- Mert sokat vagyok itt, még nem jelenti, hogy kedvelem is - a kérdő tekintettre csak legyintett. - Kis korom óta úgy érzem, itt a helyem. De nem szeretem. Félek tőle.

- Félsz? - Hanna nem érthette azt, amit az erdő már réges-rég tudott.

- Igen. Ő tudja, érzi, hogy valami változás jön. A változás pedig félelmetes.

- Ez ijesztően hangzik. És az a változás... Veszélyes?

- Nem tudom. - Dia a lombokat nézte, ami még néma maradt. - Azt sem tudom, hogy tényleg történni fog-e valamit, csak úgy érzem jön, hogy mindent átírjon. Fogalmam sincs mi következhet még, és ez kicsit megrémít – suttogva hozzátette: - Nem veszélyes. De mindent meg fog változtatni.

- De az előbb azt mondtad...

- Nem lesz vége a világnak, de az nem azt jelenti, hogy könnyű lesz. Félek, de reménykedek.

Ahogy a szőke lány lassan kezdte volna megérteni barátnőjét, Diana Rise boldogan felkiáltott, majd hirtelen előre rohant.

- Végre! Itt vagyunk!

Az erdő egy sziklás völgyet ölelt körül. Diana amennyire félt az erdőtől, annyira szerette, ezt a csendes eldugott helyet. Úgy érezte, azért él, hogy ezen a helyen legyen. Ide akart majd építkezni is, diploma után. Ez volt az otthona.

- Gyere Hanna! - kiáltott hátra még utoljára, majd szinte rohanva kezdett ugrálni a köveken le a völgy aljába.

A pillanatnyi hideg, ami végigfutott a bőrén, fel sem tűnt neki. Sem a táj változása. Hanna ijedt hangját, sikoltozását sem hallotta már, ő csak rohant új otthona felé.

Amikor megállt a völgy aljában és körülnézett, akkor dermedt csak le.

Furcsa érzés volt, mert ismerte... Úgy érezte ismeri a helyet. Az üres tájat, tele szürke kavicsokkal, a távolban felcsillanó tavat a völgy kijáratánál, a körülölelő magas hegyeket. Minden ismerős volt valahonnan, és mégis: nem ismerte, soha nem látta. Hátranézett, de ott is csak az idegen táj fogadta. A magas sziklák három oldalról ölelték őt körül, védelmet adva a lánynak.

Dia nem félt: tudta, hogy biztonságban van.

- Hahó! - kiáltotta el magát, de nem kapott választ. - Van itt valaki?

Végül maga indult el az ismerős-ismeretlen sziklák között. A táj örült neki. A sziklák, a kis cserjék, a völgy felett lévő erdő, mind mind örült.

Jó helyen volt. Biztonságban. Ezt tudta.

Lassan egy vidám dalt kezdett dúdolni, ahogy elindult valamerre. Nem tudta miért, de életében először valóban boldog volt.