DreamCountry - ÁlomVidék

Myra - Némaság

Myra felemelte kicsiny összefagyott kezét a csillagos ég felé. Németország hegyes vidékén, egy sötét, fenyőerdő mélyén, a néma csendben arra gondolt, vajon valaha hazajuthat-e még, noha egyre inkább sejtette a választ. Már nem esett, ám a nedves idő hatására, átázva remegett a kora tavaszi nap utolsó sugarai között. Lassan feladva eddigi céljait, fáradtan leült egy fa tövébe, az eget bámulva. Ahogy lassan úrrá lett rajta az álmosság, egy kicsit lehunyta szemét. Csak egy picit, és utána megy tovább. Összehúzta magán vékony kis kabátját, becsukta szemeit, és bár tudta, talán soha nem nyitja ki, hagyta, hogy a világ megszűnjön körülötte. Vége volt.

És ahogy feladta, abban a pillanatban...

Minden létező dolog megszűnt, amit eddig érzékelt. A fa eltűnt a háta mögül, az erdő elenyészett körüle. A színek nem léteztek, hang nem hallatszott. Semmi nem volt, csak a néma sötétség.

Myra először hátraesett, majd lassan felállt. Tapogatni kezdett, de csak üresség vette őt körül.

- Hahó! Valaki? - Semmi reakció. Semmi hang, semmi fény.

Némaság.

A sötétségben legalább hideg sem volt. Az alig tizennégy éves lány már nem fázott, de mégis reszketett. A félelem a furcsa helytől megbénította.

Piciny, melegedő kezeit lassan szívéhez emelte. Ahogy megérezte a csendes dobbanásokat, minden mást kizárt, és csak arra figyelt. Dobdobdob... Gyorsan vert. De vert. Ez még nem a halál volt, és ettől a pulzusa lelassult. Dob.. Dob...

Ismét kinyitotta szemét, bár a különbség nem volt látható.

- Bárcsak lenne itt egy lámpa.

És lett. A semmit a kis zöld állólámpa ugyan nem törte meg, de Myra legalább önmagát látta. Ahogy megjelent a semmiből a tárgy hátrált két lépést, majd közelebb merészkedve megbökte a világító testet. Majd még egyszer. Valódinak tűnt.

- Na ne... -suttogta, majd újra próbálkozott. - Bárcsak lenne itt egy kényelmes zöld kanapé.

És lett. Pont olyan, mint amit elképzelt. Óvatosan ült bele, majd kicsit bátrabban helyezte kényelembe magát rajta. Magára húzta a meleg plédet, és becsukta ismét kék szemeit. Fáradt volt. Bár fogalma sem volt mi ez a hely, valahol nagyon mélyen tudta: biztonságban van. És ez számára most bőven elég volt.

Nem tudta mennyit aludt. Felébredve ismét körülnézett, de a világ ugyanolyan volt. Semmilyen.

- Hol vagyok? - lógatta le a lábát a kanapéról. - Vagy tényleg meghaltam?

Valahonnan hirtelen valaki válaszolt. Nem látott senkit, nem tudta honnan jön, de értette őt:

- Isten hozott a határ tiltott részén. A Némaság vidékén.

Myra zavartan pislogott. Keresve a hangot, felállt, de hamar rájött, a semmiben elég nehéz bárkit is megtalálnia. Visszaült a kanapéra.

- Ki vagy te?

- Sok nevem van, de a határon csak Hangnak hívnak. De lehetek akár isten, akár egy angyal is, lényegtelen. És te tudod ki vagy?

- Myra Tyzon. Elnézést, de még mindig nem tudom, hol vagyok - válaszolt vissza a lány továbbra is zavartan.

Persze hogy tudta ki ő. Egy eltéved gyerek, egy félénk kislány, egy ügyetlen tinédzser. Egy kirekesztett iskolás. Csak egy ember. És valami furcsa mód, lassan úgy érezte, valami más is. Valami idegen dolognak a kezdetén állt, ami meg fogja őt változtatni.