DreamCountry - ÁlomVidék

Boris Cordero - Hitetlen Akarat

Boris Cordero fiatal kora ellenére önállóan vezette körbe a turistákat a barlangrendszer kiépített folyosóin. Aznap is a dolgozott, cserébe, hogy ingyen tanulhasson a tapasztalt kollégáktól.

Imádta a barlangokat. A sötétség, az ismeretlen mélység mindig is elkápráztatta, de szüleinek nem volt pénze arra, hogy a fiú álmainak éljen. Ám Boris megoldotta: tizenhat évesen túristákat vezetett körbe, cserébe a tudásért.

Noha alapvetően nem kedvelte a látogatókat, igyekezett, hogy ez viselkedésén ne látszódjon. Kedvesen válaszolt a kérdésekre, nyugodt mosollyal reagált a hülyeségekre. Már a végéhez közeledve egy hídon mentek át, mikor egy apuka úgy döntött megemeli a fiát, hogy az jobban láthassa az alattuk elterülő mélységet.

- Én a helyében nem emelgetném. Kellemetlen oda leesni.

- Nyugi kölyök, csak megnézi! - morgott az apuka letéve gyerekét a földre

Boris megcsóválta fejét, majd indult volna tovább, de egy idősebb hölgy megállította:

- Mi van ott lent?

- Cseppkövek – vont vállat a fiatal fiú. - Nem az alja a veszélyes, hanem a közte lévő húsz méternyi szakadék. Ez a barlang harmadik legmélyebb pontja.

- És melyik az első? - vékony hangú kislány csüngött a vezető szavain.

- Innen ugyan nem messze van, de az nincs megnyitva a látogatók előtt. - kis csend után halkan hozzátette: - És nem is lesz.

- Csak nem veszélyes? - kérdezte az apuka heccelődve.

Boris szomorú, fáradt mosolyát nem sokan látták. Arca hamar visszarendeződött a megfelelő érzelmekre.

- Sajnos nem egy halálos áldozatot követelt már a mélység. - Én mégis imádom őt, tette hozzá magában a kellemetlen csendben.

Hamar kiértek a fényre. A fiú még elmondott pár szokásos szöveget, felhívta a figyelmet a szuvenírekre, és az étteremre, majd még egyszer átszámolta a csapatot.

Lefagyott, majd újra számolt. És újra.

- Szia Bor, baj van? - lépett hozzá egy vörös, barna bőrű nő.

- Olyan, mintha valaki hiányozna... - suttogta, majd vállat vont. - Biztosan eltúlzom.

Ám mielőtt Amalia reagálhatott volna, egy anyuka odajött hozzájuk:

- Elnézést... A lányomat nem látta? Utoljára a szakadéknál kérdezett. Nem figyeltem rá, és most nem találom. Tud segíteni? - kétségbe volt esve, noha ez inkább keze tördeléséből, mint hangjából derült ki.

Boris ránézett Amira, és egy sóhajtás kíséretében legyintett a hölgynek.

- Minden rendben lesz. A barlang nem veszélyes – tette fel ismét fejére a sisakot. - Amalia, be jössz velem? Ketten többet látunk.

Ám a nő nem mozdult. Arcára kiülő rettegést nem tudta eltakarni.

- Ha a hídnál tűnt el... Akkor az is lehet, hogy... Ha lement oda...

- Ami, kérlek! - a fiú hangjában volt egy enyhe frusztráció: - Ismerem a legendát, de egy gyereket nem áldozhatunk fel, mert "valami van odalent" Időben vagyunk, nem lehet messze.

- Ha mégis... Én nem tudok lemenni oda... - suttogta.

- Nem kell. Csak támogass fentről.

A nő félmosolya nem volt valódi. Egy pillanatra otthagyta Borist, majd saját sisakjával, lámpájával, és köteleivel tért vissza.