DreamCountry - ÁlomVidék

Sebastian Trion - Reménykedő Gyász

Sebastian Trion nem szerette a szülinapokat. Sem az embereket. Sem senkit, aki zavarta őt. Egyszerűen nem vágyott senkire, főleg nem azon a verőfényes napsütéses időben.

Sebastian háza egy régi óratorony volt a város szélén. Szerette ezt a kis csendes zugot, mert messze volt mindentől. Ide költözött azután, hogy elvesztette egy autóbalesetben feleségét és kisfiát. Itt élt, csendben, nyugalomban, a munkájának szentelve életét.

Órás volt. Igaz, régimódi órás, aki úgy gondolta, minden egyes darabnak lelke van. És úgy is bánt velük, mintha emberek lennének. Beszélt hozzájuk, biztatta őket. A városiak flúgosnak tartották emiatt, de ő nem törődött velük. Nem érdekelte.

Aznap volt a negyvenedik születésnapja. Érezte, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, de nem tudta miért. Nem várt semmit, nem remélt semmit. Csak eltelt egy újabb év, és ez neki elég volt. Még sok is.

Csengettek.

A férfi felmordult, és az ajtóhoz sietett. Egy öreg vénembert várt, valami pökhendi stílussal. Mostanában csak ilyenek keresték meg.

- Mit akar? - kérdezte, kinyitva az ajtót. Majd meglátta a vevőjét.

Egy kislány toporgott zavartan az ajtó előtt, és egy nagyon régi órát tartott a kezében.

- Kérem... - odanyújtotta a jobb napokat is látott vekkert. - Meg tudja javítani? Összegyűjtöttem annyit, hogy kifizessem, a munkáját. Ez nagypapa órája, az egyetlen emlékem tőle.

Elvette, megnézte. Majd miközben elindult a műhely fele, intett a lánynak, hogy kövesse.

- Hogy hívnak?

- Timi... Meg tudja javítani?

- Talán - morogta, majd a kanapéra mutatott. - Ülj le, amíg megnézem.

A lány kényelembe helyezte magát szófogadóan, és várt. Egy darabig csendben.

- Boldog születésnapot - suttogta egyszer csak.

A férfi ledermedt. Keze megállt a levegőben, majd meglepve a kanapé felé fordult.

- Honnan tudod?

- Anyu szerint különleges vagyok. Látom, ki mikor született. Igaziból semmi haszna, de szeretem.

A férfi visszafordult, miközben felmorrant:

- Különleges, mi?

- Igen. Szeretek különleges lenni.

Valamikor réges-régen felesége is mesélt neki róluk. Gyerekek, akik felébrednek, és olyanok akik eltűnnek. Régi legenda? Régen nem érdekelte őt. Csak legyenek szépek az órák.

Ahogy a szerkezet készült, Sebastian egyre inkább elkalandozott.

- A feleségem is... - suttogta. - Ő is különleges volt, állítólag. - Felemelte az órát, nézegette, inkább a tárgyhoz, mint a lányhoz beszélt tovább: - Sokat mesélt róla: képes volt az énekével elaltatni az embereket, de lemondott róla az életéért cserébe. Hiába...

- Mi történt?

Nem válaszolt. Az órát pillanatok alatt működőképes állapotba hozta, de valami nem hagyta nyugodni. Egy dolog, amit nem tudott hova tenni:

- És te már voltál Ott? A határon?

- Hol? - kérdezte a lány bizonytalanul. - Milyen határon?

A férfi megrázta a fejét, majd visszaadta az órát.

- Nem érdekes. Az is biztos csak egy újabb hazugság.

- Mennyivel tartozom?

- Semmivel. - Leguggolt a lány elé. - Csak maradj különleges.

A gyermek tanácstalan arcára nézett, majd megpróbált mosolyogni. Rég próbálta, nem is sikerült úgy ahogy akarta, de legalább egy piciny mosoly volt.

- Biztosan?

- Biztosan - majd felállt, és az ajtóhoz kísérve vendégét megjegyezte: - Hülyeség az egész, nem igaz?

- Lehet... - nem értette.

Legyintet, majd elbúcsúzva becsukta az ajtót a lány mögött. Ahogy lassan visszament az asztalához, felnézet a plafonra:

- Most mit morogsz?

A torony duzzogott. A férfi tíz évesen ismerte meg ezt a helyet, és azóta értette is őt. Talán a feleségének is ezért hitte el a furcsa történetét? Valószínűsítette.

Legenda lenne a Határ? Kitudja. Több mint tíz éve már nem is érdekelte, és ha a kislány nem jelenik meg örökre el is felejti.

A torony figyelte, ahogy védence leül a székre, és egy piciny, megsárgult dobozt vesz elő a fiókja hátsó részéből. Egy kis karóra, és egy csomó emlék.

- Különleges, mi? Hülyeség! - el akarta tenni újra az emlékeit, de a ház duzzogása megállította. - Most mi az? Nem létezhet az a határ! Hogyan?

Egy kis csendes mosoly? Egy régi óratorony mosolya ritka jelenség. De most, hogy hamarosan hazakerül, megengedhette magának.

Sebastian, kezében a kis emlékkel felállt, és körbenézett.

- Aya szerint te is onnan való vagy. De annyira nehéz elhinnem, hogy valahol a világon létezzen egy ilyen hely. Szinte lehetetlen.

Néma csend volt a válasz.

- Aya lemondott az erejéről, és így is halott. Ha nem tette volna, előbb meghal? Vagy mi lett volna? Te tudod a választ? Mit értett azzal, hogy az életet választotta?

Leült. Felnézett a plafonra, majd becsukta a szemét.

- Hülyeség az egész nem? Méghogy különleges!

A torony egyrészt meg akarta ütni a férfit, másrészt csak átölelni. Szeretett volna elmondani neki mindent, de annyira még nem tudott vele kommunikálni. Csak állt szótlan, és a távolba bámult. DreamCountry, vagy ÁlomVidék. A határ hivatalos neve, ahonnan a torony egyszer csak kikerült, és egyre inkább visszavágyott.

- Miért léteznének egyáltalán különlegesek?

A válaszon a torony becsukott szemmel kezdett gondolkodni. És abban a pillanatban... Csak egy hideg érzés volt, de a legcsodásabb érzés, amit egy halom tégla érezhet.

- Mert nélkülük a világ sokkal lassabban fejlődne.

Sebastian meglepve kapta fel a fejét a hangra. Ismerte. Jobban, mint bárkiét, mégis idegen volt számára.

- Isten hozott a Határon.

A férfi nem értette. Majd kirohant az ajtón, és ahogy felfogta valóban hol van, sírni kezdett. Negyven évesen, tíz évvel az autóbaleset után végre sírni kezdett.