Az élet árnyalatai - Ámbar Smith története

2. Életem nagy napja

Látod, mondtam, hogy az 1.fejezet után nem tudod majd abbahagyni az olvasást! Na, de készülj fel, mert most elmesélem neked életem nagy napját. Nem, az én nagy napom nem az a nap, amikor álmaim fiúja szerelmet vallott nekem, nem az, amikor megnyertem a kori versenyt és nem is az, amikor megkaptam a világ legcukibb kiscicáját. Sőt, az én nagy napom konkrétan nem is rólam szólt. Mégis úgy érzem, hogy akkor értettem meg mindent. Na jó, inkább elmesélem az egészet. 

Szóval éppen egy kori versenyen voltunk, amin Luna és Simón lettek volna a versenyzők és mi Matteoval csak beugrók lettünk volna. De Simón valamiért elkeveredett, ezért nem tudott odaérni a versenyre, Luna pedig nem volt hajlandó nélküle pályára lépni, így Matteo és én koriztunk volna. De Matteo végül meggyőzte Lunát és ketten léptek pályára. A koreográfia végén pedig olyan történt, amit soha nem fogok elfelejteni. Matteo megcsókolta Lunát. És akkor állt össze minden és egyszerre dőlt össze minden bennem. Nem az volt a bajom, hogy a volt barátom, aki csak 3 nappal azelőtt szakított velem, megcsókolt egy másik lányt, nem az, hogy feleslegesen sminkeltek ki, nem az, hogy nem én léptem pályára és nem is az, hogy nem jutott tovább a Roller. Hanem az, hogy rájöttem, hogy a világ nem rólam szól. Tudom, ez más lánynak egyértelmű, de nekem nem volt az. A suliban én voltam a legjobb tanuló, a Rollerben én voltam a legjobb koris, és Sharon is engem nevelt egyedül. Mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a legfontosabb. De ahogy néztem Tamarat, az edzőnket, ahogy Lunáéknak gratulál és ahogy néztem Lunát és Matteot, ahogy a csók miatt veszekednek, és Simónt...Simón csak állt és nézett szomorúan. Mindenki tudja, hogy szerelmes Lunába, csak Luna nem. De rám senki nem nézett. Vagyis a csók után Matteo rám pillantott, de én elfordítottam a fejemet, hogy ne tudjak a szemébe nézni. Majd dühösen berontottam az öltözőbe, leültem egy székre és néztem magamat a tükörben. A tükörben egy összetört lányt láttam, aki erősnek próbálja magát mutatni, de valójában semmi nem volt benne, csak szimpla üresség és magány. Éreztem, hogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon, de gyorsan letöröltem, mert láttam, hogy jön Jazmin a tablettjével videózni. Jazmin az egyik legjobb barátnőm, de nem igazán erős a barátságunk. Most is biztos a Fab&Chic-re akar anyagot felvenni. A Fab&Chicet a másik barátnőnkkel, Delfivel üzemeltetik és videókat szoktak rá feltölteni. Szóval Jazmin oda tolta a képembe a kamerát és ezt kérdezte: -Milyen érzés, hogy az expasid egy olyan gáz lányt csókolt meg a pályán, mint Luna? Nem irigyellek! -Jazmin, tedd már el azt a kamerát és inkább figyelj rám!-ordítottam. -Jaj, drágám, biztos nagyon rosszul érzed magadat!-mondta, majd megpróbált megölelni. Én pedig eltoltam magamtól és inkább visszaültem a székbe és türelmesen ezt mondtam neki: -Jazmin, Matteo már nem érdekel engem! Viszont te segíts nekem! Mosd le a sminkemet és hozd ide ruhámat, hogy át tudjak öltözni! Szerencsére, erre már hallgatott. Miután átöltöztem, már indultunk is haza, Buenos Airesbe. Mikor megérkeztünk a Rollerbe, a sofőr értünk jött, és haza vitt Lunát és engem. Lunának nagyon örültek a szülei. Azt hittem, majd nekem is így fog örülni Sharon, a keresztanyám. De tévedtem. Leszidott, mert nem nyert a Roller és azt mondta, hogy menjek fel a szobámba tanulni. Semmi "De hiányoztál Ámbar, milyen jó, hogy itt vagy" vagy valami. Na mindegy. Amikor felmentem a szobába, egyből odaültem a tükröm elé. Fizikailag ugyanaz a lány volt velem szemben, mint akit már évek óta látok. De lelkileg valaki teljesen más ember volt ott. Valaki, aki rájött, hogy már senkinek sem fontos. Tudom, most ez egy tini-hisztinek tűnhet, de akkor még én sem gondoltam, hogy ez a nap, mekkora lavinát indít el az életemben.