Az élet árnyalatai - Ámbar Smith története

4. Tényleg ennyire rossz vagyok?

Sziasztok!

Úgy gondoltam, hogy ma egy kicsit beszélek Nektek a keresztanyámmal való kapcsolatomról és a gyerekkoromról. Sharon azt hiszem 7 éves koromban fogadott örökbe. Azt mondta, hogy egyszer a munkatársaival elmentek meglátogatni egy gyermekotthont. Állítólag én egy sarokban ültem és fésültem a szép, csillogó, méz színű hajamat. Igen, akkor még nem voltam teljesen szőke. Sharon szerint úgy néztem ki, mint az unokahúgának a játék babái, csak bennem látszott, hogy én élni is szeretnék. Sharon azt állítja, hogy egyből eldöntötte, hogy örökbe fogad, mert egy ilyen szép kislány nem otthonba való. Sharon pár hónap múlva már be is íratott egy híres, gazdag, magániskolába. Igaz, mindig mindenem meg volt. Szép ruhák, menő bulik, luxus ház, jó nyaralások, stb. De szeretetet sosem adott nekem. Sosem ért rá velem foglalkozni, mindig csak azt mondta, hogy menjek fel tanulni. Azt hittem, hogy mindenkinél így van, de az iskolai délutánokon mindig szembesülnöm kellett azzal, hogy nem mindenkinek ez a sorsa. Mindig láttam, ahogy a barátnőim, odafutnak az anyukájukhoz, megölelik egymást és nevetve hazamennek. Értem mindig a személyi asszisztense, Rey jött egy nagy, fekete limuzinnal és mindig napszemüveg volt rajta. Sosem szállt hozzám ki köszönni. Aztán egy idő után rájöttem, hogy nekem ez a sors jutott. Nem tudok ellene mit tenni. Olyan, mint amikor valaki spanyolnak születik, barna szemmel. Vagy amikor a kutya spánielként jön a világra és nem agárként. Nem tudunk ellene mit tenni, el kell fogadni, akár tetszik, akár nem.  Sharon mindig arra hajtott, hogy a tanévzárón mondják be a nevemet a "legjobb tanulmányi eredményekkel rendelkező diákok" résznél. Általában ezt meg is kapta. Szinte mindig ötösöket kaptam és én voltam a tanárok kedvence. A gimiig így ment az életem, aztán elhatároztam,hogy mostantól én irányítom az életemet. Szőkére festettem a hajamat és elkezdtem járni a közelben lévő klubba, ahol korizni és énekelni lehet. A gimiben lettek új barátnőim, de velük már nem volt olyan szoros a kapcsolatom, mint az általános iskolai barátaimmal. Talán azért, mert már nem akartam megjátszani magamat, nem akartam azzal is kedves lenni, akik velem nem azok. Meg ugye a gimiben ismertem meg Matteot is. A gimnáziumban eléggé megosztóak voltam rólam a vélemények. Volt aki tökéletesnek gondolt, volt aki mindent megtett volna, hogy a baráti körömbe tartozzon,  volt aki rossznak tartott, de olyanok is voltak, akik összesúgtak a hátam mögött. Szóval így telnek a tini éveim. Sharonnal sosem volt szoros kapcsolatunk, de mostanában csak még jobban megromlott. Mindig le szid és kiabál velem. Azzal is baja van, hogy az iskola mellett még mást is csinálok, de ha otthon vagyok és beszélgetni szeretnék vele, akkor meg felküld a szobámba. És ha erről el akarnám neki mondani a véleményemet, akkor meg hirtelen el kezd fájni a feje és lefekszik. 

Eléggé elszomorít, hogy ilyen viszonyunk van egymással. Már kihat a barátaimmal való kapcsolatomra is. Ma a Jam&Rollerbe üldögéltem a szekrényeknél, amikor Matteo odajött hozzám.  - Mi a baj? Tudok segíteni?-kérdezte.      -Nincsen semmi baj.-próbáltam mosolyogni. És eléggé meglepett, hogy ahhoz képest, hogy a szakításunknál azt mondtam rá, hogy lúzer, mennyire kedves velem.  - Hé, Ámbar. Jól ismerlek és látom, hogy valami nincs rendben. - mondta és le térdelt elém.  - Ok, szóval mostanában eléggé sokat veszekszünk Sharonnal. És nem tudok vele beszélni sem, mert nem hallgat meg. Matteo én már oda haza se akarok menni! -kiabáltam és elsírtam magamat. Erre ő sóhajtott egyet és megölelt.   - Tudod mit? Beszélek Sharonnal.   - Ne, Matteo! Köszönöm, hogy akarsz segíteni, de csak rontana a helyzeten!                  - De Ámbar! Ez így nem mehet tovább! Szeretnék segíteni! A keresztanyád most otthon van? - kérdezte, én pedig bólintottam.    - Rendben, akkor menjünk. -mondta és átkarolta a vállamat.  Amikor hazaértünk Sharon ott ült a fotelben és olvasott. Matteo egyből elindult felé és ezt mondta: - Szeretnék Önnel beszélni. Ámbar mostanában elég szomorú és azt mondja, hogy sokat veszekednek. Én nem szeretnék beleszólni a magánéletükbe, de szerintem ez nincs rendben és szeretnék Ámbarnak segíteni.   - Matteo, kedves Tőled, hogy szeretnél Ámbarnak segíteni, de kérlek ne szólj bele! - mondta elég határozottan. Matteo rám nézett, megölelt, majd elment, én pedig fel akartam menni a szobámba, de Sharon megállított.    - Ámbar, szánalmas amit műveltél. Ide hívod a barátodat, hogy kioktasson az alkalmazottak előtt? Azt hittem vagy elég intelligens ahhoz, hogy ezt egyedül lerendezd, de úgy látszik tévedtem.- mondta. Ez a mondat teljesen belém hasított. Egész életemben azon vagyok, hogy lenyűgözzem, hogy az ismerőseinek elmondhassa az eredményeimet, hogy büszke legyen a keresztlányára, de ezek szerint neki még mindig kevés vagyok. Egyszerűen nem tudok neki megfelelni. Vagy tényleg ennyire rossz lennék?