Fools (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

8.rész

Ismerős mindenkinek az a mondat, hogy a vidámparknak azért „vidám” a neve, mert itt nincsenek szomorú emberek? Na hát én ez alól kivétel lettem. Néha megpróbáltam magamra erőltetni egy kedves mosolyt, az álarcomhoz méltó, aranyos viselkedést, de minduntalan megtört rajtam és csak a keserűséget tükrözték arcvonásaim. Jungkook mindvégig elvolt a saját kis, boldog világában, amiben nekem nem igazán jutott hely. Felrángatott minden idétlen játékra, elvitt kajálni, mindent megtett azért, hogy jobb kedvre derítsen, de nem igazán sikerült neki. Valahogy éreztem hogy valami nagyon rossz fog történni és csak reménykedni mertem abban, hogy a megérzéseim csalnak.
-Mit tudnék tenni azért, hogy egy picit boldogabb legyél? – nyomott egy lágy puszit a homlokomra.
-Dehát én boldog vagyok – görbítettem felfele ajkaim széleit, de ez sem tartott valami sokáig.
-Látom, hogy nem vagy az – sóhajtott fel lemondóan – Menjünk bulizni szerintem. Már lassan nyolc óra van – nézett rá a csuklóját díszítő karórára, ami tökéletesen passzolt a fekete szereléséhez.
Én még egy kicsit korainak éreztem a bulizáshoz ezt az időpontot, de legyen ahogy ő szeretné. Összefűztem ujjainkat és hagytam, hogy vezessen az utcák között. Néhány kínos csöndben eltöltött perc után újra megszólalt Kook telefonjának üzenetjelző hangja és én már sejtettem is előre, hogy az a bizony „barát” akar megint bekavarni. Zavart. Nagyon. Kissé közelebb hajoltam és úgy kukkoltam a kijelzőt, amin csakugyan az ő üzenetváltásuk szerepelt.

Az idegesség újra megpróbálta elszorítani a torkomat. A szívem olyan hevesen dübörgött a mellkasomban, mintha bármelyik pillanatban kiszakadna. Haza akartam menni. Az ágyamban akartam álomba sírni magam, amiért egy „barát” fontosabb neki, mint a barátnője, aki a világ minden kincsénél is jobban szereti. Nehogy azt higyje, hogy csak ő tanult meg játszani.
A zene hangerejét egy utcával odébb is lehetett hallani. Először nem igazán volt bizalomgerjesztő, ahogy egy a földből nyíló ajtó fele terelgetett, amelyre azt firkantották, hogy „Belépés csak alvilágiaknak!”. Meg akartam kérdezni a mögöttem lépkedőt, hogy biztosan jó helyen járunk-e, amikor egy kéz fonódott a csuklóm köré és szó szerint beráncigált a helyiségbe. Zavartan kapkodtam a fejem ide-oda és próbáltam megszokni a stroboszkóp, meg a furcsa kivilágítás okozta fényeket. A cigarettafüst mindent körbelengett, hiába volt a helyiség sokkal nagyobb, mint amilyennek elsőre tűnt. A kéz, ami berángatott már rég a tömeg martalékává vált éppen úgy, mint Jungkook. Szemeimmel hiába próbáltam meg őt kutatni, túlságosan összefüggéstelen volt minden. Csak kevés dolgot tudtam kivenni a bosszantó félhomályban, többek között az emeletre vezető lépcsőt, a DJ kis emelvényét és keverőpultját, valamint a bárpultot.
Kissé feszengve indultam el az italokat kiadó, csapos srác fele. Rosszul éreztem magam az emberek kutakodó tekintetei miatt. Minden lány, aki szembenézett velem vagy botrányos kivágású pólókban, vagy bugyivillantó hosszúságú szoknyákban voltak, én pedig a fehér pólómban és fekete nadrágomban úgy néztem ki, mint egy koldus a királylányok között. Az izzadtság szag kezdett egyre fojtogatóbb lenni és én amint leülhettem az egyik kárpitozott székre, szinte megváltásként ért a kis „friss” levegő.
-Szia Lis! – borzolta össze hajam Tae egy idétlen vigyor kíséretében.
-Szia – motyogtam megpróbálva szemeibe nézni.
-Láttam ám, hogy még nem ittál semmit. Tessék – tolt elém egy pohár gyanús kinézetű, lila löttyöt.
-Mi ez? – húztam fel az orrom.
-Nem tudom, de nagyon finom – kacsintott rám.
Nem igazán állt szándékomban totojázni. Azonnal megittam mind egy cseppig és lecsaptam a pici, üvegpoharat a simára csiszolt falapra. Égette nyelőcsövemet és az én ízlésemhez túlságosan édes is volt. Tae elégedetten veregette meg a vállam és tekintete szinte rögtön el is komorult, mintha csak tudná, hogy történt velem valami.
-Na mesélj drága! Milyen volt a randi? – nézett mélyen szemeimbe, mintegy ösztönzésként.
Mindent elmeséltem neki. A legelejétől kezdtem, amikor reggel felvitt a felhőkarcoló tetejére, az első üzenetváltást, a hülye kifogásait, a hazugságait, a parkban való beszélgetésünket, a vidámparkot, a második üzenetezést és azt, hogy most ott hagyott az ajtóban. A szavak megállíthatatlan folyamként törtek elő belőlem és hiába próbáltam meg kontrollálni magam, sírva fakadtam. Úgy remegtem, mintha a halál mezsgyéjén egyensúlyoznék és Taehyung ölelő karjai jelentenék számomra a köteleket, amik megtartanak.
-Figyelj! Nem éri meg miatta sírni. Pontosan tudom, hogy milyen Kook és hamarosan vissza fog táncolni hozzád. Ugyanolyan lesz, mint amilyen volt – simogatta a fejem, hogy meg tudjak nyugodni.
-De én nem tudok effölött csakúgy elsiklani. Borzalmasan fáj ez a kételkedés. Szerinted megcsal engem? – töröltem meg a kézfejemmel könnyektől nedves arcomat.
-A világért sem akarok rád ijeszteni, de szinte biztos vagyok benne – húzta el a száját.
Olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor egy kést döfnek az ember testébe. Ha Taehyung így gondolja, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy az úgy is van. Túlságosan is közel állnak egymáshoz.
-És szerinted mit kellene tennem? – átnéztem a tömeg felett, ahol megláttam a lépcső fele siető Jungkookot. 
-Szerintem ilyenkor a legjobb válasz a bosszú. Add vissza neki! – a hangjából sütött az elszántság.
-Most ezzel azt akarod mondani, hogyha ő megcsal engem, akkor én is csaljam meg őt? – vontam fel szemöldökömet érdeklődve.
-Valami ilyesmit szerettem volna mondani – vakarta meg a tarkóját – Ha ő megdob kővel, akkor te dobd vissza sziklával.
-Az nem úgy van, hogy ha valaki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel? – mosolyodtam el.
-Most nem mindegy, hogy szikla vagy kenyér? – legyintett egyet – A lényeg, hogy valaki olyannal csald meg, akire nem számítana. Mondjuk Namjoonnal.
Kishíján belefulladtam a saját nyálamba, amikor meghallottam az ajánlását. Ne értse félre senki. Imádom a leadert, kedves, racionális gondolkodású, intelligens és még helyes is, de egyáltalán nem lennék képes arra, hogy őt megcsókoljam. Vele kapcsolatban nem nézhetem a saját érdekeimet, hiszen az a BTS karrierjének a végéhez is vezethet.
-Még elgondolkodok rajta – mialatt kimondtam mondatomat Tae magához hívta a pultos srácot és kért kettőnknek egy nagyobb üveg sojut.
-Menjünk táncolni – rántott fel hirtelen a kezemnél fogva, magára hagyva a pulton árválkodó, zöld üveget,  és elkezdett húzni a táncparkett fele.
-De én nem tudok táncolni – próbáltam meg tartani vele a lépést anélkül, hogy elestem volna.
-Dehogynem. Kegyetlen jó mozgásod van a színpadon. Mindegy mit csinálsz, csak szabadon tedd! – kezdett máris el dülöngélni az éppen lejátszott zene ritmusára.
-Igen. Tudom a betanított koreográfiákat és néhányat a tieitek közül. Meg még nagyjából emlékszek a tavalyi sulis párostáncra – arcán egy hatalmas vigyor jelent meg, így azonnal tudtam, hogy valamit tervez.
Megpróbáltam teljesen kikapcsolni az agyam, hogy a dübörgéssel egyszerre tudjak mozogni és nem arra gondolni, hogy mennyire lehet idétlen az, ahogyan táncolok. A körülöttem lévőknek a mozdulatait próbáltam meg követni, de azok láttán inkább megelégedtem a saját, kissé ritkás tánctudásommal.
-Na látod! Megy ez neked – fogta meg a bal kezem Tae, hogy kipördíthessen.
Talán mégsem olyan rossz dolog az amit ez a tökfej kitalált. A táncolásnak aligha nevezhető furcsa mozdulatok sorozata és a Jungkook ellen irányuló bosszú sem bizonyul valami helytelen cselekedetnek. Csak azt remélem, hogy nem fogok pofára esni egyik közben sem.
A zeneváltás csak még inkább meghozta a jó kedvem. A Save Me kezdő hangjait követően néma társalgást folytattunk Taehyunggal, miszerint most csak a miénk a fő szerep. A mellettem álló egyetlen szó vagy noszogatás nélkül kezdte el Jimin, valamint a saját részét táncolni és énekelni, én pedig rögtön őt követve a Kookét. Tökéletes szinkronban mozogtunk én pedig végre, a nap folyamán először éreztem azt, hogy igazán élek. A tömeg lassan elkezdett szétválni, hogy teret adjanak nekünk. Itt-ott megpillantottam egy-egy Bangtan tagot, ahogy minket bámultak, de nem szálltak be a táncolásba. Hagyták, hogy kiélvezzük a zene minden egyes másodpercét.
Már majdnem a dal végéhez értünk, amikor tekintetem összefonódott egy bizonyos személyével. Még a lélegzetem is elakadt, ahogy sötétbarna szemeivel engem méregetett talán úgy, mint eddig még soha. És már meg is volt a tökéletes terv és a tökéletes személy arra, hogy Jungkook megkapja ami neki jár.