Fools (Jungkook fanfiction) BEFEJEZETT

17.rész

-Még tíz perc – szólt be egy stábtag az öltözőmbe, ahol éppen a fekete fellépőruhámat igazítottam meg.
A tükörben figyeltem meg az arcomat, ami kissé beesett és a fáradt volt. Hiába kentek rám egy kilónyi sminket, egyszerűen nem lehetett eltakarni azt, hogy mennyire szomorú és magányos voltam az utóbbi jónéhány napban. Az interjú körbejárta az egész világot és természetesen eljutott a Bangtan tagokhoz is. Viszont csak akkor indultak el igazán rosszfele a dolgok amikor az emberek hamis történeteket kezdtek el kreálni rólam. Eleinte még csak olyanokat terjesztettek, hogy mentális problémáim vannak, aztán fokozatosan kezdtek a szaftosabb témák fele haladni, mígnem már az sült ki az egészből, hogy titkos viszonyom van Hobival Jungkook háta mögött.
Ezután akármennyire is szerettem volna, egyik fiúval sem tudtam felvenni a kapcsolatot. Nem válaszoltak az üzeneteimre, nem fogadták a hívásaimat és teljesen felszívódtak. Még Jin is magamra hagyott, sőt anya sem vette fel egyszer sem a telefont. Mintha az egész mindenség egyszerre összeesküdött volna ellenem. A hatalmas dorm kongott az ürességtől, hiszen mindvégig egyedül voltam benne. Még soha nem hiányzott ennyire Ma Rin, arra viszont várhattam volna egy örökkévalóságig, hogy ő megkeressen engem.
Kezeimmel ösztönösen bele akartam túrni vörös tincseimbe, de kényszerítettem magam, hogy ne tegyem tönkre a fodrászaim munkáját. Magamra kell erőltetnem azt a semmitmondó maszkot, amit most legszívesebben messzire eldobnék és ki kell állnom a rajongóim elé, hogy igazán felejthetetlen élményeket tudjak nekik okozni. Minden másodpercre pontosan el volt tervezve, így a színpad oldalsó részétől tudtam figyelni a kezdő videót.
-Hogy mit is jelent számomra az élet? – villant fel az arcom a hátteret képező led falakon – Egy hatalmas küzdelem, amiben mindenképp győzni kell.
Ezután néhány olyan felvétel következett, amiken a gyakorlóteremben próbálunk a háttértáncosaimmal, vagy éppen a BTS tagokkal üldögélünk a padlón. Majd újabb képek, újabb emlékek jelentek meg, mígnem minden elsötétült. Az összes reflektort lekapcsolták és csak a Bored kellemesen áramló zenéje töltött el mindent a feszült várakozás szelével összevegyülve. Nem mentem be azonnal. A magassarkú cipőm kissé nyomta a lábam, de a tompa sajgással mit sem törődve léptem ki az emberek elé, akik szinte rögtön hangos tapsolásba kezdtek.
Ki akartam adni magamból minden egyes fájdalmam, minden érzelmem, a szenvedéseim, a magányom és egyedül csak a színpad varázsát akartam érezni. Annyira erőteljesen énekeltem már a legelső pillanattól kezdve, hogy a harmadik dal felénél elkezdtem érezni a torkomban lévő kellemetlen csomót. Egy olyan részen, amikor nem kellett énekelnem a bal szemem elé tartottam a mikrofont, hogy megvédjen a reflektorok erős fényeitől és jobban szemügyre tudjam venni a közönségem tagjait. Egészen addig a másodpercig nem tudtam volna megmondani, hogy mit is keresek ennyire, amíg a tekintetem nem találkozott az első sorban álló két személyével. Könnyeim kezdték el marni a szemeim ahogy büszkén mosolyogtak rám. Anya annyira törékenynek és erőtlennek tűnt, mintha már szinte nem is élne, de a szemei ugyanúgy csillogtak mint régen valahányszor rám nézett. A szívem milliónyi apró szilánkra tört szét ahogy felfedeztem az őt fogva tartó kerekesszéket és a mögötte álldogáló édesapámat.
Akaratlanul is legördült az arcomon egyetlen kósza könnycsepp ahogy gyorsan hátra siettem az öltözőbe egy ruhacserére és smink igazításra. Jinnek mindvégig igaza volt azzal kapcsolatban, hogy meg fog viselni a vele való találkozás. Még mindig ő a leggyönyörűbb nő az egész világon, csak annyira végtelenül elgyötört, hogy szinte rá sem lehet ismerni. Ezúttal egy rövid, világoslila ruhát kellett magamra öltenem, és rossz szokásomhoz híven természetesen ezúttal is a szoknya rész szegélyét kezdtem el piszkálni.
-Ideges vagy Dongsaeng? – a kellemesen csengő, mély hang hallatán megprödültem tengelyem körül és hitetlenkedve bámultam rá a velem szemben álló Jinre.
-Te hoztad el ide anyáékat igaz? – böktem rá a mellkasára.
-Én voltam. Abban bíztam, hogy boldog leszel majd amiért láthatod őket – mosolyodott el halványan – De hogy elnézem nem igazán örülsz neki.
-Mégis hogy a csodába ne örülnék? – öleltem magamhoz hirtelen annyira szorosan, hogy még a levegő is a tüdöjében rekedt – Amióta mind elmentetek azóta nem éreztem ekkora kitörő örömöt. Köszönöm.
-Érted bármit picim – simogatta meg kedves gyengédséggel a hátam – A következő dal a Mom lesz. Készen állsz? – tolt el annyira magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni.
Kérdésére csak egy határozott bólintással feleltem és a tökéletes időzítés jeleképp pont ekkor szóltak, hogy mennünk kell. Még gyorsan adtak nekünk néhány utasítást, a kezünkbe nyomták a mikrofonokat, majd már tereltek is a két kiindulópont fele. Engem levezettek a színpad alá, hogy onnan emelkedjek fel egy gyönyörű, fekete zongorával, míg Jint egy kisebb karosszékbe ültették valahova a középső részre.
Kissé ideges voltam, mert valamiért sejtettem, hogy ez lesz az első alkalom amikor anya hallhatja ezt a dalt. Igyekeztem minden egyes hozzá fűződő érzésemet megörökíteni ilyen formátumban és csak reménykedni mertem abban, hogy nem fogunk kifutni az időből. A dalszövegben összefoglaltam a róla alkotott véleményem kulcseleimet, az első vele töltött pillanatokat és mindent amiről úgy gondoltam, hogy érdemes lenne elmondanom neki.
Lassú táncot kezdtek el az ujjaim járni a fekete és fehér billentyűk sorozatán egy tökéletes melódiát alkotva. Jin kellemes hangja elárasztotta az egész stadiont és amint elért a nézőközönség soraiban megbújó Armykhoz, azok szinte egyszerre kezdtek el eszeveszetten sikítani.

Ha valaki ezután a produkció után azt merészeli mondani, hogy Jin nem tehetséges, azt én magam fogom hozzákötözni egy székhez valamelyik gyakorlóteremben, hogy láthassa mennyire keményen dolgozik azért, hogy a lehető legjobb teljesítményt tudja nyújtani. Valósággal bűnnek éreztem azt, hogy én is belekontárkodok, de ezután az én részem következett. Váltogattuk egymást az éneklésben, majd az egész dal tetőpontja az lett, amikor ketten egyszerre engedtük ki a teljes hangunkat az utolsó refrén ideje alatt. Nem igazán volt időm és lehetőségem arra, hogy megfigyeljem a reakciókat, ugyanis mire igazán észbe kaptam addigra már a Panic Room következett.
Ezek után nagyon nem is tudnék mit mondani a koncertről. Ahogy lejárt az anyának szánt dalunk már nem is igazán tudtam semmire koncentrálni, csak a bennem szétáradó nyugalomra és elégedettségre. Az összkép teljes mértékben felülmúlta az elvárásaimat és a kezdeti negatív visszajelzések ellenére a fő dal is hatalmas sikert aratott. Alig tudtam magam a stábtagok, stylistok és sminkesek hálóján keresztülverekedni, akik mind egytől egyig meg akarták veregetni a vállamat és gratulálni szerettek volna a sikeres fellépéshez.
Abban a másodpercben ahogy végre sikerült kiverekednem magam a tömegből, hosszú idő óta először megszólalt a telefonom és most végre annak a képe kezdett el villogni rajta, akire a leginkább szükségem volt abban a pillanatban. Jungkook videóhívást kezdeményezett.