A 2U második évada.
Minden ember változik. A rossz és a jó emlkéket, történések befojásolják teljes életünket. Mit tehetek én az ellen, hogy ne győzedelmeskedjenek Jungkook felett az egyre sűrűbben gomolygó sötét felhők, amik miatt egyre inkább elt...
Amilyen gyorsan csak tudtam elbúcsúztam a másik négy sráctól is, akik otthon fogják élvezni a szabadnapjukat. Táskám legmélyéről előhalásztam fekete maszkomat, hogy eltakarhassam vele az arcomat. Hiába tudja az Armyk többsége, hogy mi Jungkookkal majdnem a banda megalakulása óta vagyunk együtt, eléggé sok utálónk akad. Egyszer például felismert engem egy rajongó az utcán és majdnem hat háztömbön át követett, hogy megdobáljon kavicsokkal amiért összejöttem az oppájával. -Mi a baj? - szorította meg Jungkook kissé a kezem amit még akkor fogott meg amikor kiléptünk a szabadba. -Semmi - emeltem rá tekintetem, de ő csak megrázta a fejét jelezve, hogy nem hisz nekem - Csak elgondolkoztam a múlton. -Az egyetlen alkalom amikor vissza kell nézned a múltadra az azért van, hogy lásd honnan jöttél - nyomott egy apró puszit homlokomra maszkon keresztül. -Most hova megyünk? - vontam fel érdeklődve szemöldökömet. -Meglepetés - igazította meg kissé a pólóját és szemein tisztán láttam, hogy mosolyog. Talán most hasonlít a leginkább arra a Kookra aki korábban volt. Nem próbál megfelelni az elvárásoknak, hiszen tudja, hogy nekem nincsenek. Most még csak sminket sem visel, de így is tökéletes.
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
-Nincs meleged? - vezettem végig kezem bőrdzsekibe bújtatott felkarján. -Te most le akartad szólni a stílusomat? - mért végig gyanakodva. Néhány másodpercnyi néma csend után egyszerre robbant ki belőlünk a röhögés ami miatt jónéhányan meg is bámultak minket. Hosszú percekig haladtunk így, már könnyeinket törölgetve amikor hirtelen megtorpant és lennebb húzva maszkját engedte meg látnom széles vigyorát. Teljesen megigézve néztem fel az előttünk tornyosuló, hatalmas felhőkarcolóra, aminek a tetejét nem is lehetett látni onnan ahol mi álltunk. Óvatosan kezdett el húzni a hatalmas üvegajtó felé, ahol elmondta a biztonságiaknak a neveinket. Azok csak egy-egy bólintással jeleztek egymásnak, majd már haladhattunk is tovább. -Mégis hány emeletes ez a monstrum? - ráncoltam a homlokom amikor megláttam, hogy a lift a negyvenkettedik emeletről érkezik. -Hetvenhárom. Mi pedig a hetvenharmadikra megyünk - borzolta össze Kook játékosan a tincseimet - Ezt pedig vedd le, mert zavar - mutatott rá a maszkra, ami még mindig eltakarta az arcomat. Halkan felkuncogtam és miután belerejtettem a táskámba a zavaró tényezőt egy szinte elenyésző méretű csókot nyomtam szája sarkába. Igyekezett nem kifejezni elégedetlenségét, ám arca így is egy sokatmondó grimaszba torzult. -Még többet szeretnék - biggyesztette le ajkait csalódottan. -Hogyha nem láthatnak meg minket - mosolyogtam rá - Viszont előtte szeretnék valamit kérdezni tőled. -Előbb menjünk fel a tetőre - kacsintott rám. Az emberek kutakodó, gyakran undorodó pillantásai nem tudták elkerülni a figyelmem. Még az alkalmazottak is csak megvetően vezették rám tekintetüket, hogy éreztethessék velem mennyire nem illek Jungkookhoz. Szinte késként hatolt szívembe a bizonytalanság, hogy újra meg tudjon sebezni. Miért néznek rám így? Ennyire ronda lennék? Nem tetszik a vörös hajam? Az arcommal vagy a nemzetiségemmel van a baj? -Föld hívja Lisat! - lengette meg Kook az egyik kezét arcom előtt. Aggódva vizslatott és egyre inkább kezdte szorongatni ujjaimat. Fel sem tűnt, hogy már beléptünk a liftbe, eltűnve mások elől. Egyetlen szó nélkül húztam közel magamhoz és fúrtam bele fejem a mellkasába. -Mi a baj szívem? - kezdte el lassan simogatni a hátam, de én nem válszoltam kérdésére - Segíteni szeretnék neked. Kérlek mondd el, hogy mi történt! Nem tudtam volna pontosan szavakba önteni, hogy mit is éreztem abban a pillanatban. Egyszerre voltam végtelenül szomorú és magányos, valamint boldog is amiért Jungkook végre a réginek tűnik. Ki akartam élvezni a közelségét és azt a mérhetetlen szeretet ami belőle áradt. Nem akartam megtörni a varázst, így nem zavartam meg a csendet egészen addig, amíg fel nem értünk arra a bizonyos hetvenharmadik emeletre. -Mostmár szabad tudnom, hogy miért hoztál egy lehangolt folyósóra? - húztam végig egyik ujjam a sötétszürkére festett falon miután elindultunk. -Nem ide jöttünk - kezdett el kotorászni fekete farmerjának zsebében és előhúzott onnan egy kis kulcscsomót. Nem igazán értettem, hogy miért van szükség kulcsokra egészen addig, amíg a tetőtérre vezető ajtóhoz nem sétáltunk. Szóval ebben mesterkedett a kis hamis. Egy kevés szerencsétlenkedés árán sikerült kitárnia a vaslapot, azon kilépve pedig a szikrázó napsütés fogadott bennünket. Tökéletesen felhőtlen volt az idő, és a szél csak nagyon enyhén borzolta össze kissé kusza hajszálaimat. A látképre egyszerűen nem voltak szavak. Szöul ezen részét teljesen be lehetett látni, ugyanis a legtöbb épület eltörpült az mellett a felhőkarcoló mellett, aminek a tetején mi álltunk. A távolban látszott a Han folyó, az utak pedig olyanok voltak akár a hosszú kígyók. -Ez lenyűgöző Jungkook - fordultam vele szembe arocomon egy hatalmas mosollyal. -Reméltem, hogy tetszeni fog - húzott közel magához, hogy egy aprócska csókot leheljen fejem búbjára. Lassan vezettem rá tekintetem és fúrtam bele az övébe. A napfény miatt most szinte teljesen feketének tűntek az íriszei, ami miatt a szívem azonnal hevesebben kezdett verni. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy ajkaimat az övéire tapasszam és kívánságom beteljesedni látszott, amikor ujjaimat puha tincsei közé vezetve rántottam le magamhoz. Azonban néhány másodpercnyi mennyországomat megszakította az, hogy ő gyengéden eltolt magától. Nem igazán tudtam mire vélni hirtelen jött távolságtartását, hiszen azelőtt még soha nem csinált ilyent. -Ne haragudj! - fordult el tőlem, hogy a távolban lévő épületeket kezdje el bámulni. Kis maréknyi bátorságomat összeszedve köszörültem meg a torkomat és állát megfogva vezettem újra felém. -Miért komorodtál el? - cirógattam meg hófehér arcbőrét. -Ha én elmondom, akkor te is mondd el, hogy mi volt a baj a liftben - bújt bele tenyerembe akárcsak egy cica. Kérésére csak egy bólintással válaszoltam jelezve neki, hogy nem fogok közbeszólni és rá figyelek. -Nagyon félek - sóhajtott fel kissé szaggatottan - Lehet, hogy hülyeségnek találod, de szinte mindentől rettegek. A rajongók véleményétől, a hyungokkal való kapcsolatodtól, de a legjobban talán ommától (anyától). Apa végre elfogadott téged, megérette azt, hogy én téged szeretlek és hogy veled akarok maradni. De anya nagyon csökönyös. Hallani sem akar arról, hogy nem egy koreai lányba vagyok szerelmes, ráadásul még idol is vagy. Úgy tekint rád, mintha te lennél az én gyenge pontom. El sem tudtam hinni, hogy Jungkookban ilyen érzelmek és gondolatok kavarognak. Ahogy befejezte mondandóját szája sarka megrándult, így pontosan tudtam, hogy kevés választja el a sírástól. Hogy őszinte legyek, én is így éreztem magam. Zokogni tudtam volna és legszívesebben leordítottam volna Mrs. Jeon haját amiért nem hagyja Kookot élni. -Te jössz! - ébresztett fel bambulásomból kedves hangja segítségével - Dalolj nekem életem! -Láttad hogy néztek rám az emberek? Mintha menten fel akartak volna falni. Nem tudom, hogy mi lehet velem a baj, ami miatt ennyire utálnak engem - húztam el a számat idegesen. -Nem utálnak téged kicsim. Az egyik legnagyobb szóló előadó lettél. Imádják a fel... -Szeretnek engem, mint előadót - szóltam közbe felemelve az egyik kezem - De nem mint személyt. Csak a tökéletesnek tűnő maszkot látják belőlem, ami nem én vagyok - mutattam saját magamra. -Ez sajnos minden idollal így van. Mindenki csak a felszínt képes látni. Hozzá kell ehhez szoknunk. Az pedig engem nem érdekel, hogy hogyan tekintenek ránk. Irigy kutya az összes, aki nem képes elfogadni azt, ami köztünk van - szorította meg bíztatóan a jobb kezem. -Örülök, hogy legalább te képes vagy ezt így felfogni - mosolyodtam el halványan. -Nagyon szeretlek - adott a számra egy puszit. -Én is téged. Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért hoztál fel ide - kulcsoltam össze ujjainkat. -El akartam egy picit tűnni az emberek szemei elől. Annyira régen beszéltünk ilyen nyíltan egymással, hogy neked még nem is mondtam el - kezdte el feszülten pásztázni az arcomat - Az utóbbi időben gyakran éreztem azt, hogy követnek. Ha netán egyedül, vagy esetleg V hyunggal léptem ki az utcára, akkor mindig olyan volt, mintha figyelnének. És nem. Nem kezdek paranoiás lenni. Már éppen meg akartam volna kérdezni, hogy miért nem mondta el nekem, amikor megrezdült a telefonja. Minden nemű beszédet abbahagyott és amint kezébe kapta elektronikus kütyüjét azonnal el is merült a világában. Óvatosan hajoltam közelebb hozzá, hogy láthassam mi lehet számára ennyire érdekes, de bár ne lettem volna ennyire kíváncsi.
Sziasztok. Tudom... Eltűntem. Ennek ismételten több oka is van. Egyrészt a családi és a baráti társaság beli problémáim nagyon megsűrűsödtek. Másrészt nagyon sok programom is volt, mindemellett pedig most először tapasztaltam meg, hogy milyen is az igazi ihlethiány. El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog voltam amikor végre úgy tudtam leülni írni, hogy nem éreztem úgy magam, mintha odakötöznének a székhez. Mivel iskolaidő van, így több mint valószínű, hogy újra vissza fogok tudni állni a rendes kerékvágásba. Remélem, hogy tetszett ez a kis rész és hogy vannak néhányan akik várták már a folytatást. És még egyszer sajnálom ezt a nagy kihagyást.
