Minek nevezzelek? ~Jikook~

1. rész

A vonaton ülve figyelem, ahogy a táj elsuhan mellettem. Ha elbambulok, olyan érzés, mintha repülnék. Ilyenkor könnyűnek, gondtalannak érzem magam. Zenét hallgatok, hagyom, hogy a kedvenc dallamaim átvegyék az uralmat a gondolataim felett.

Naponta utazok egyik városból a másikba, az egyetem ahova járok, a szülővárosomtól négy óra vonattal. Nincs jogosítványom, szerintem sokkal kényelmesebb az, hogy csak ülök, a többi utassal körülöttem és pihenek, mielőtt elkezdődne az első órám. Ma szombat van, csak azért megyek Szöulba, hogy találkozzak pár ismerősömmel a sulimból. Mondhatni jó a viszonyom a környezetemben lévő emberekkel, sosem szerettem haragot tartani vagy veszekedni, nem az én világom.

Csak nézek ki az ablakon, a vonat körülbelül negyed órája indulhatott el. Az első megállónál sokan szoktak felszállni, ez még a kertváros része a helynek, ahol élek.

Esős idő van, nem sok új utassal bővül a kocsi. Visszanézek az ablak felé, mire velem szembe foglal helyet egy velem egykorú, nálam magasabb srác. Az ő fülében is ott a fülhallgató. Piros színe azonnal feltűnhet bárkinek, hiszen minden más, ami rajta van, fekete. Kapucnit visel, gondolom a kinti hűvös, esős idő miatt. Nem úgy tűnik, mintha le akarná majd venni. Arcából nem sokat látok, a telefonja képernyőjébe van bújva teljesen. Nem akarom, hogy feltűnjön neki, hogy őt tanulmányozom, így inkább ismét a tájnak szentelem a figyelmem.

Tekintetem akarva akaratlanul is visszavezetem az ismeretlenre, semmi különleges nincs benne, mégis olyan érdekesnek találom. Tudni akarom hova megy, mit fog csinálni, kikkel találkozik... Egy pillanattal később szemeink találkoznak, én mégsem fordítom el ijedten a fejem, pillantása fogva tartja az enyémet. „Ismerem" ez az első, ami az eszembe jut. De ez nem igaz, sosem találkoztunk még ez előtt. Ez csak egy érzés, ami arra késztet, hogy merüljek el a szemeiben, semmiképp ne nézzek másfelé.

- Ismerjük egymást? – hangja lágy, nem gúnyos vagy kérdőre vonó, inkább kíváncsinak mondanám. Újra szemügyre veszem arcát: hosszúkás, mégsem ovális, kissé kerekded; arcéle férfiassá teszi vonásait, de nem túl erőteljes; ajkai cseresznyepirosak, nem csak a hidegtől, idebent pont jó idő van; orra karakteres, kicsit nagy, viszont nem zavaróan; szemei sötét barnák, a többi ázsiaihoz képest egy picit kerekebbek, amitől gyermekibbé válik az összhatás. Kifejezetten helyes arca van, ez mindenki számára egyértelmű.

- Nem, nem hinném. – mondom hasonló hanglejtéssel, mint ahogy ő szólalt meg.

- Pedig van egy olyan érzésem, mintha mindent tudnék már rólad. – tekintetét továbbra is összekapcsolva tartja az enyémmel, szavai után alig észrevehető mosoly bújik meg ajkai szélén, mindössze pár másodpercig.

- Mindent? Hallgatlak. – felelek játékosan, közben elteszem a fülhallgatóm, hogy teljesen rá tudjak összpontosítani.

- Te min gondolkodtál miközben engem néztél? – engedi el a kérdésemet a füle mellett, viszont engem nem zavar, amit nem tudok hova tenni. Nem szeretem, ha nem válaszolnak.

- Azon hogy...- elakadok, hiszen milyen klisés már, hogy ugyan az járt mindkettőnk fejében. Mégsem vagyok képes hazudni neki, ez pedig kissé megrémiszt. – Vajon miért érzem azt, hogy ismerlek.

Szemein látom, hogy mosolyog, és mintha kicsit több önbizalom lenne tekintetében. Egyáltalán helyes ez? Nem lenne szabad ilyen nyíltan felelnem minden kérdésére, honnan tudhatnám, hogy valóban arra gondolt, amit mondott.

Nem hazudhat... A szemei elárulnák.

- Mi a neved? – sejthettem volna, hogy ez lesz a következő lépés, de nem készültem fel rá teljesen.