Minek nevezzelek? ~Jikook~

9. rész

Amikor megbeszéltük, hogy elmondjuk a szüleimnek, hogy együtt vagyunk, nem gondoltam át teljesen mire vállalkozom. Imádom Kookiet, tényleg, komolyan, de félek a szüleim reakciójától. Mekkora idióta vagyok! Azt se tudják, hogy a fiuk meleg, erre én egyből a pasimat mutatnám be, aki amúgy itt is akar aludni. Nyilván majd mosolyogva beleegyeznek...

- Jimin, szó szerint remegsz... - szólal meg Jungkook - Mi a baj? Nem mondasz semmit, csak fel alá járkálsz. Rendesen szédülök, ha sokáig nézlek.

- Jungkook... El fogjuk mondani a szüleimnek... És csodálkozol, hogy így viselkedem???

- De Jimin. Szeretnek téged, nem? Miért félsz tőlük? Azt mondtad, hogy mindig mindenben támogatnak téged.

- Ez így is van, de mégiscsak most készülök bevallani nekik, hogy amúgy sosem lesz feleségem, és unokáik sem lesznek, mert én egy velem azonos neművel akarok együtt lenni.

- Édesem, nagyobb ügyet csinálsz ebből, mint amekkorát kéne.

Felkel és elém állva átöleli a csípőmet. Már hajolna is az ajkaimra, mikor kulcszörgést és ajtónyitódást hallunk kintről. Kiaszakadok a karjai közül és frusztráltan sóhajtok egyet.

- Oké, semmi baj. Minden oké lesz, maximum kitagadnak, és akkor mehetek az utcára. - motyogok magamnak, de nincs szerencsém, mivel ő is hallja.

- Fejezd ezt be, vagy egyedül megyek ki a szüleidhez. - néz rám fenyegető tekintettel. Ő is izgul biztosan, csak sokkal jobban kezeli ezt az egészet, mint én.

- NE! Oké, megnyugszom, ígérem. Menjünk.

Kinyitom az ajtót és egyenesen a konyha felé vesszük az irányt. Anyáék a szatyrokat pakolják ki, miközben jókedvűen beszélgetnek, nevetgélnek. Jó érzés rájuk nézni, látszik, hogy mennyire élvezik egymás társaságát.

- Sziasztok... - köszönök, közben egy halvány mosolyt is az arcomra varázsolok.

- Szia..sztok. Jiminie, nem is szóltál, hogy vendéged van, akkor jobban bevásároltunk volna! - szid meg minimálisan anya.

- Üdv, Jeon Jeongguk vagyok, örülök, hogy megismerhetem Jimin szüleit. - szólal meg a mellettem álló, majd mélyen meghajol, amitől nem tudok nem mosolyogni. Annyira édes...

- Mi is örülünk. - szólal meg apa is.

Bemutatkoznak ők is, majd sóhajtok egyet. Jungkook tekintetét magamon érzem, de én csak anyáékra figyelek.

- Szóval... Azt akartam még... Azaz nem csak én... De szóval...- egyszerűen nem tudom elkezdeni sem.

- Kicsim, ebből semmit nem értünk. Szedd össze a gondolataidat, a beszédre ráérsz utána is. - szól rám anya.

Apa közben leült az asztalhoz, ahogy Jungkook is vele szembe. Mindenki engem figyel.

- Anya, leülnél te is apa mellé?

- Persze. Csak mondjad, mert már kíváncsivá tettél.

Én Kook mellett foglalok helyet, majd a szüleimre nézek.

- Szóval. Már nagyon régóta gondolkodom ezen és... Igazából csak borzalmasan féltem, mert mindig együtt tervezgettétek a jövőmet és meséltétek nekem, hogy majd milyen boldog nagyszülők lesztek, és hogy te anya majd együtt csinálod a vasárnapi ebédeket a feleségemmel, meg ilyenek... - elszorul kissé a torkom, de tudom, hogy nem állhatok meg itt - És én szerelmes vagyok...Csak... Nem... Nem lányba...

Feszülten figyelem őket, de nem mondanak semmit, csak egymásra néznek. Az arcuk teljesen érzelemmentes.
Végül apa találja meg a hangját elsőként.