Minek nevezzelek? ~Jikook~

7. rész

- Ez elég közel volt. - szólalok meg, már Kookieval szemben ülve.

- És most komolyan itt befejezzük? - hitetlenkedik. Édesem, elég látványos már a problémája.

- Igen. - mosolygok sunyin.

- Jimin... ne szórakozz velem... - felkel és lehajol hozzám, majd hevesen az ajkaimra tapad, nekem pedig a lélegzetem is elakad egy pillanatra. Már majdnem elolvadnék, de eszembe jut, hogy nem kéne hagynom magam ennyire. Sőt... Lehet, kicsit szórakozhatnék a kis kanos Kookiemmal.

- Fogd vissza magad... - tolom el magamtól határozottan - Most nincs kedvem lebukni.

- De Jimin... - tekintete kétségbeesettséget tükröz - Azt akarod, hogy felrobbanjak?

- Ülj le, és próbáld meg visszafogni a hormonjaidat. - mosolygok rá szemtelenül.

Kelletlenül levágódik velem szembe, folyamatosan engem néz.

- Ugyan már Mochi Ugyan olyan kanos vagy, mint én, valld csak be.

- Nem tudom, miről beszélsz. Teljesen nyugodt vagyok, veled ellentétben. - pillantok az ölére, ő pedig sóhajt egyet - Fogadjunk, hogy nem bírod ki fél óráig sem és ismét próbálkozni fogsz.

- Simán kibírom, hidd el. - makacs tekintetétől nem bírom magamba fojtani a vigyorgást.

- Meglátjuk.

Felkelek és mellé ülök, majd egy puszit nyomok az arcára. Rám néz, majd szusszan egyet és hátra dől. Mellkasához bújok és simogatni kezdem a hasát. Átölel, de nem csinál semmi olyat, csak egy puszit nyom a fejemre, amin nem tudok nem mosolyogni. Érdekes napunk lesz, érzem előre.

- Nincs kedved átjönni? - kérdezi, mikor már kifelé sétálunk az állomás ajtaján.

- De, van. - mosolygok rá, mire ő is hasonlóan cselekszik.

Röpke húsz perc alatt oda is érünk. Lepakoljuk a cuccainkat, Kookie egyből a nagy ablakokhoz megy és kinyitja őket, hogy jöjjön be egy kis friss levegő is.

- Szóval kéne csinálni valami kaját, meg esetleg nézhetünk valami filmet. Vagy csak hallgassunk zenét? - monológja közben mögé osontam, így mikor megfordul kicsit meg is lepődik, aztán átölel, én pedig hozzábújok, kezeimmel felsője aljába kapaszkodva.

- Szerintem ne filmezzünk most. Viszont szívesen főzőcskéznék veled. - nézek fel rá, ő pedig le rám.
Mellette mindig lelassul az idő, olyan, mintha a pillanatban ragadnánk, csak mi ketten, és senki más nem létezne rajtunk kívül.

Bódultnak érzem magam, ahogy kezeivel közre fogja arcomat, finoman végigsimít rajta ujjaival, utána pedig homlokát az enyémnek dönti. Lassan átölelem a derekát, de többet nem teszek. Azt akarom, hogy ő cselekedjen úgy, ahogyan szeretne.
Nem kell sokat várnom, megcsókol, az én szívem pedig nagyon ki akar ugrani a helyéről. Alig merem elhinni, hogy egy ilyen csodálatos, helyes, édes és szeretni való srác, mint Jungkook, pont engem néz ki magának. Lehetetlen, viszont épp az ajkaimon csüng a bizonyítéka annak, hogy talán mégsem az.
Azthiszem, ez az első alkalom, hogy ennyire érzelmesen, mindent beleadva, ugyanakkor lassan csókol. Kikapcsol az agyam, megszűnnek a gondolataim. Minek is gondolkodjak, ha lehetőségem van inkább Jungkook irányítása alá kerülni. Nekem a második opció sokkal kedvezőbb.

- Miért kell étel ahhoz, hogy csillapítani tudja az ember az éhségét? Egy ilyen csókkal szívesebben laknék jól. - suttogja az ajkaimra.

- Mert az ilyenből sosem elég... Gondolj bele, milyen lenne, ha egyszer csak azt éreznéd, hogy tele vagy. Én sosem akarok betelni veled. - rajtam a sor, hogy megszüntessem a távolságot közöttünk. Végig simítok az oldalán, onnan a mellkasára mindkét kezemmel fel a nyakáig, ahol szorosan átölelem, ő meg a derekamra teszi a kezeit, miközben fogai köze veszi alsó ajkam és meghúzza, nekem meg hirtelen hőhullámok futnak végig a testemen.