Maradj velem örökre

2.

A barátaim által várva várt új szomszédok majdnem egy héttel az ominózus beszélgetésünk után érkezett meg. Nem is akárhogyan, egy koromfekete, fényes Mercedesben, nyomukban a költöztető cég fehér teherautójában.

Mivel egy kedd délelőtt érkeztek, ha akartam volna se láthattam volna őket elsőkézből, mivel éppen előadáson kókadoztam, amikor befutott Deja üzenete a külön hármunknak kialakított csoportbeszélgetésbe. Chloé azonnal fogtak a cókmókját és rohant hozzánk, hogy Dejaval együtt leskelődhessenek a nappali ablakából egész délután.

Meglehetősen kedvetlenül caplattam aznap hazafelé. Az időjárás borongós volt és szeles, és az egészségem sem volt még mindig a régi, amitől az általános közérzetem a szörnyű és a halálosan rossz között helyezkedett el.

A mi lakótömbünk közelébe érve felpillantottam a járdáról és az utca másik oldalára tévedt a tekintetem. A bútorszállítónak se híre, se hamva nem volt, a fekete Mercedes viszont ott terpeszkedett a kétemeletes téglaépület előtt, furcsa kontrasztot teremtve az utca lepukkant egyszerűségével.

- Megjöttem! - kiáltottam be a nappaliba, de nem érkezett válasz. A hűtőn egy cetli integetett felém, rajta Deja macskakaparásával, hogy Chloéval elmentek a McDonald's-ba. Utóiratként Chloé gyöngybetűi utasítottak, hogy gyakran pillantsak ki a nappali ablakán. Akaratlanul is elmosolyodtam, a barátnőim teljesen zakkantak. Még jól emlékeztem mindkét alkalomra, amikor megismerkedtem velük.

Tavaly nyáron döntöttem úgy, hogy elkezdem az egyetemet. Részben, mert tudtam, hogy ha most nem teszem, soha nem fogom és akkor úgy éreztem, hogy az új környezet talán segítene átlendülni a holtponton, amit a sietős költözésünk és Sebastian halálhíre okozott. Részben pedig, mert meg akartam szabadulni apától, aki ugyan keveset tartózkodott otthon, mégis képes volt továbbra is zsarnokoskodni felettem és ez csak rontott a kapcsolatunkon, ami alapvetően soha nem volt túl fényes. Így hát beadtam a jelentkezésem egy London központjában lévő egyetem pszichológia szakára és szerencsére fel is vettek. Ez azonban azt jelentette, hogy be kellett költöznöm egy campusba vagy esetleg keresni egy, az iskola közelében lévő albérletet. Sokáig keresgéltünk, míg rátaláltunk a mostani lakásra, ami busszal kábé 5 percre volt az egyetemtől, a buszmegálló meg az utca végén állt. Augusztus elején költöztem be, viszonylag gyorsan és kevés problémával.

Gondoltam, hogy az első éjszaka furcsa lesz az egyedüllét és a csend miatt, de a szomszédaim gondoskodtak a hangzavarról. Akkor még nem tudtam, hogy egy testvérpár lakik egy emelettel fentebb, azt hittem, hogy egy szerelmespár veszekedik. Fél 11 lehetett, amikor a marakodás abbamaradt és átvette a helyet valami csendes motozás. Nem sokat törődtem a dologgal, örültem, hogy lenyugodtak a kedélyek. Fél órával később hatalmas ajtócsapódás rázta meg a házat, majd lépések zaja hallattszott és mintha valaki valamit cipelt volna le a lépcsőn. A zaj közvetlenül az ajtóm előtt halt el, majd kisvártatva felberregett a csengő. Hezitálva nyitottam ajtót, nem egy rémtörténetet hallottam ilyesféle gyilkosságokról.

Nos, az ajtóban nem egy gyilkos állt, hanem egy remegő, könnyes szemű fekete lány.

- Szia! Tudom, hogy még nem rég költöztél ide, de nálad tölthetném az éjszakát? - kérdezte minden kerteles nélkül. Először megdöbbentem, aztán megesett rajta a szívem, gondoltam biztos kidobta a barátja vagy hasonló. Így hát beinvitáltam, készítettem neki egy-egy forró teát és... átbeszélgettük az éjszakát. Kiderült, hogy a bátyjával - OJ-jel - veszekedett, mert már nem bírta elviselni a hülyeségeit. Igyekeztem megértően bólogatni, annak ellenére, hogy egyke vagyok.

Reggelig beszélgettünk és mire a nap bekukucskált London utcácskáiba már úgy éreztem mintha ezer éve ismernénk egymást. Valami azt súgta, hogy nem szabad elengednem a lányt, úgyhogy felajánlottam neki, hogy költözzön be az üres szobába, amit Deja gondolkodás nélkül elfogadott. Azóta OJ-t is megismerhettem - gyakorlatilag ő is nálunk lakott - és egyáltalán nem volt olyan vészes, mint amilyennek Deja beállította. Kissé pipogya volt és nemtörődöm, de rá is bármikor lehetett számítani.

Chloéval sokkal később ismerkedtem meg. Az egyik ruhaüzletben vadásztam egy jó meleg kötött pulóverre éppen, amikor a semmiből feltűnt a színen és a kezembe nyomott egy ibolyakék garbót. Zavaromban csak bámultam rá.

- Ezt vedd meg! Csodásan kiemeli a szemed színét - magyarázta oktatólag. - Ja és, az ikreket is feltuningolja optikailag - tette hozzá suttogva.

Köpni-nyelni nem tudtam, csak szorongattam a pulcsit és meredten bámultam a vörös hajú lányt, aki már javában a többi ruhát mustrálta igen kritikus szemmel. A kezemben gyűrődő felsőre pillantottam. Csodás színe volt és a fazonja is tetszett. Az ismeretlen lánynak még a méretemet is sikerült eltalálnia.

- Nézd, ezzel tök cuki szetted lenne - fordult hozzám, kezében egy rozsdabarna farmerszoknyát lóbálva. - Egy nagy sál, harisnya és egy hosszú csizmával kész is van a megfelelő randi kinézet - hadarta el egy szuszra, majd a kezembe nyomva a szoknyát elkezdett a próbafülkék felé tolni.

- Ne haragudj, de... - kíséreltem meg egy gyatra ellenállást, ám a lány azonnal belém fojtotta a szót.

- Ó, milyen tapintatlan vagyok! Chloénak hívnak, Chloé Thomson - rázta meg a kezem erőteljesen. - Bocsi, hogy így lerohantalak, de egyszerűen nem hagyhattam, hogy itthagyd ezt a csodát.

- Isabelle Woods, örülök, hogy megismerhettelek, Chloé - viszonoztam a mosolyát. - Valóban szép felső, de...

- Nincs semmi de! Meg kell venned, gyakorlatilag kiabál utánad. Az ára is megfizethető, ez a tökéletes pulóver számodra, Isabelle. Vedd meg!

- Jó - adtam be a derekam egy félig nevetős sóhaj kíséretében. Chloéval a kasszához sétáltunk, hogy fizethessek. Éppen azt vártam, hogy a pénztáros lány becsomagolja a felsőt, amikor Chloé szó nélkül kirohant az üzletből.

Egy bocsánatkérő pillantást vetettem a meghökkenten bámuló lányra a pult mögött, aztán kisiettem a boltból. Körülnéztem, de sehol sem láttam a lány vörös haját. Hamar feladtam a keresés és kissé csalódottan indultam haza.

Az üzlettől néhány méterre óriási növény állt, zöld levelei boldogan meredeztek összevissza. Amikor elhaladtam mellette, őrült sziszegésbe kezdett az egész, én pedig kishíján felsikoltottam.

- Pssszt! Én vagyok az, Chloé! A főnököm itt van a plázában. Egy nagy, elhízott nő, divatja múlt ruhákban. Látod valahol? - dugta ki a fejét két ág közül a lány.

- Szerintem tiszta a levegő - suttogtam neki, miután végigpásztáztam a helyiséget. Biztos voltam benne, hogy elmebetegnek tartottak, amiért egy cserepes növénnyel beszélgettem.

- Huh, remélem nem látott meg az a szipirtyó! - szusszantott egy nagyot Chloé kibújva az ágak mögül. Egy percre elkomorult az arca, de szinte azonnal vissza is tért eredeti vidám és boldog állapotába. - Starbucks?

Választ sem várva megragadta a kezem és húzni kezdett a legközelebbi Starbucks kávézó felé. Az egész délutánt ott töltöttük és ezután Chloé egyre többet keresett fel.

Annyira belefeledkeztem az emlékeimbe, hogy fel sem tűnt, hogy széles, ostoba vigyor terült el az arcomon. Még mindig nem voltam hozzászokva a tényhez, hogy vannak barátaim, akikre számíthatok.

Összerezzentem és leejtettem a cetlit a polcra, amikor becsapódott a bejárati ajtó.

- Úristen, Is, nem hiszed el, hogy mit történt - sikított Chloé torka szakadtából azon nyomban, hogy belépett a házba.

Nagy nehezen elnyomtam egy mosolyt magamban. Chloénak minden hihetetlen dolog volt, aminek köze volt a másik nemhez, úgyhogy kicsit sem lepett meg a folytatás.