Maradj velem örökre

13.

A délelőtt nagy része azzal telt, hogy Dr. Zaltman körbevezetett a klinikán és ismertette a bent fekvő gyerekek helyzetét, illetve a reggeli vizitre is magával vitt. Ezek után a főnővér gondjaira bízott és elment az egyetemre órát tartani.

Mrs. Lucinda Trace a főnővér egy megtestesült tündér volt. Alacsony, telt nő, akiből áradt a kedvesség és a törődés. Látszott rajta, hogy a munka nehézsége ellenére is szereti amit csinál. Szerencsére hamar megtaláltuk a közös hangot, így legalább emiatt nem kellett aggódnom. Mrs. Trace bemutatott az éppen beosztott ápolóknak és persze hosszas kitérőt tettünk a szinten lévő játszószobába is, ahol a bent fekvő gyerekek tölthették az idejüket. A hét néhány napján önkéntesek is jöttek, hogy játszanak a gyerekekkel.

Amint beléptem Mrs. Trace mögött a világos terembe, azonnal kiszúrtam egy kislányt, aki egy székén ült elkülönülve a többi gyerektől és az ablakon bámult ki. Kicsit idősebb lehetett mint a többiek, talán 12 vagy 13; hófehér, beesett arcát kócos szőke haj keretezte. A főnővér észrevette elkalandozó pillantásomat.

- Sabrina Grace, alig 13 éves és agydaganattal küzd - magyarázta halkan, hogy senki más ne hallhassa rajtunk kívül. - Csak néhány hónapja lehet hátra legfeljebb. - Elnehezült a szívem, ahogy felfogtam a szavak súlyosságát. Ennek a kislánynak sokkal kevesebb adatott meg, mint sok másik vele egykorúnak. Se tizenhatodik szülinapi buli, se végzős bál, első munkahely, fiúk, eljegyzés, semmi, csak a tudat, hogy néhány hónapon belül vége az életének.

- Szia! - Egy vékonyka kis hang zökkentett ki borús gondolataimból. - Láttalak ma reggel a kórteremben. - Barna szemű, óriási göndör hajú kisfiú kapaszkodott az egyenruhám szélébe. Emlékeztem rá reggelről, 6 éves volt és komoly traumákat szenvedett gyermekkorában. A nevelőapja verte az édesanyjával együtt, ezért a kisfiú érzelmileg komolyan visszamaradt, rémálmokkal küzdött és nehezen szocializálódott a társaival.

- Szia! Te Mateo vagy, igaz? - hajoltam le hozzá, hogy meghalljon a zajban. Néhány gyerek éppen egy dalt tanult az egyik önkéntes lánnyal.

- Igen. És te?

- Isabelle. Nagyon örvendek. - Felnőttesen kezet fogott velem, de nem eresztett el, hanem az egyik asztalhoz húzott.

- Nagyon érdekes a hajad, lerajzoltalak - emelt fel egy lapot az asztalról. Absztrakt másom nézett vissza rám kancsal szemeivel. Kifejezetten csúnyára sikerültem, a jobb lábam dagadtan lógott ki a lila egyenruha szárából, a bal karom pedig a bordáim közül nőtt ki. A hajam oroszlánsörényként meredezett az ég felé, de legalább a szín stimmelt, narancssárgán rikított a papíron.

- Ez nagyon jól sikerült - bólogattam elismerően, visszafojtva a mosolyomat. Mateo büszkén kihúzta magát.

- Neked készítettem, hazaviheted és kiteheted a falra. Majd lefényképezed ahogy a faladon van?

- Persze, ha szeretnéd. Köszönöm szépen.

- Nincs mit. Te itt dolgozol? Nem olyan ruhát viselsz mint Lucy nővér. És nem is olyat, mint a doktor nénik és bácsik. Te mi vagy? - Ez a kisfiú ezerrel pörgött és a földbe döngölt a kérdéseivel, és mindössze pár perce beszélgettünk.

- Én olyan orvosnak tanulok, mint Dr. Zaltman és a többiek. Néhány hétig mellette fogok dolgozni, hogy lássam milyen is egy pszichológus napja és tanuljak tőle dolgokat - mondtam neki komolyan. Mindentudóan bólogatott mellé.

- Dr. Zaltmant nem szeretem annyira, az én kedvencem Dr. Mallory, de ő most nincs itt, mert Mexikóban nyaral. Tudtad, hogy az anyukám mexikói? Szerinted akkor én is mexikói vagyok? A legfinomabb étel, amit ettem mexikói volt. Akarod tudni mi volt az? Taco. Nagyon szeretem, anyukám nagyon finomat csinál. Sajnos már rég nem ettem, mert itt kell lennem a kórházban... - A történet nem folytatódott, mert Mrs. Trace állt meg az asztalunk mellett.