Maradj velem örökre

18.

Néhány percig semmit sem éreztem, csak a csontig hatoló hideget. Minden olyan ködösnek tűnt, ennek ellenére az agyam képes volt vészjelzéseket küldeni. Nem bírtam kinyitni a szememet, ezért a kezemmel kezdtem el tapogatózni. Az alattam lévő föld hideg volt, nyirkos és érdes. Megkocogtattam a mutatóujjam bütykével és szinte biztos voltam benne, hogy egy mocskos, nedves betonpadlón fekszem. Abbahagytam a padló tapogatását és fülelni kezdtem, hátha az segít rájönnöm, hol is vagyok. 

Egy másik élőlény alig hallható lélegzésére lettem figyelmes, majd éber figyelés után alig hallható nyögésekre is. Még mindig túlságosan fájt a fejem ahhoz, hogy kinyissam a szemem, így benedvesítettem a taplószáraz számat és megpróbáltam kipréselni néhány szót.

- Vivianne, te vagy az?

Válaszul hangosabb és erőteljesebben jött a nyöszörgés.

Vajon mi történhetett velünk? Amikor nekihajtottunk a fának elveszthettem az eszméletemet, ez tűnt a legkézenfekvőbb válasznak. Nyilván Vivianne is szenvedett kisebb sérüléseket, de nem értettem miért nem egy hófehér, klórszagú kórházi ágyban tértem magamhoz.

- Vivianne - szólaltam meg újra, válaszok után kutatva. -, hol vagyunk?

A lánynak nehezére eshetett a beszéd, a suttogásnál is halkabban válaszolt a kérdésemre.

- Elraboltak minket. Ezek a szemétládák kiszedtek minket az autóból. Te elvesztetted az eszméleted az ütközés után, én csak a rohadt kisbuszban, amibe behurcoltak minket. - Vivianne hangja egyszerre tanúskodott haragról és fájdalomról. 

Bárcsak bármi vigasztalót mondhattam volna, de semmi pozitívval nem tudtam előállni. Semmi kecsegtető nem volt a helyzetünkben. Mindketten sérülten szenvedtünk egy jéghideg teremben, étel és ital nélkül, ki tudja hol. A tehetetlenség fojtogató érzésétől könnyek szöktek a szemembe. Halkan szipogni kezdtem, mire Vivianne újra megszólalt, most már sokkal nyugodtabban.

- Ne sírj, nem hagyják, hogy ilyen könnyen meghaljunk - mondta vigasztalásképpen. - Nekik elsősorban a fiúk kellenek, nem te. - Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ti helyett azt mondta te. 

- Téged bántanának? - A kérdésem még számomra is gyerekesen naivnak hangzott, nem is lepődtem meg, amikor Vivianne csak keserűen felnevetett.

- Téged is egy székhez kötöztek? - kérdezte válasz helyett.

- Nem, a földön fekszem - feleltem meglepetten. Fel sem merült bennem, hogy őt megkötözték. Bár a helyükben én is ezt tettem volna, Vivianne végül is egy tapasztalt kém volt, aki még sérülten is veszélyeztethette volna az akciójukat, ha szabadon hagyják. - A kezeim is szabadon hagyták.

- Meg kell próbálnod kikötözni, akkor talán kijuthatunk - látta meg a lehetőséget azonnal Vivianne.

- Nem bírok felkelni, nagyon fáj a fejem, a szemem sem bírom kinyitni - nyögtem fel miután megpróbáltam felülni. Minden sejtem tiltakozott a mozgás ellen. Úgy hanyatlottam vissza, mintha a beton mágneses energiával húzott volna magához.

- Oké, semmi baj - nyugtatott Vivianne. - Pihenjünk, mást úgysem tehetünk, és lehet, hogy később szükségünk lesz az energiára.

Nem kellett kétszer említenie a pihenést, pillanatokon belül elaludtam.

Lépések zajára ébredtem, a földön fekve már messziről hallottam őket. Egyértelműen felénk tartottak, és néhány perccel később már a helyiség ajtaja előtt csörögtek a kulcsokkal. Visszafojtott lélegzettel vártam mi fog történni. Bele se mertem gondolni miket tehetnek velünk, hogy információt nyerjenek a srácokról.

Friss levegő csapta meg az arcomat ahogy az ajtó hangosan nyikorogva kinyílt. Nem mertem megmozdulni, amit pár perccel később mélyen megbántam, amikor egy hatalmas adag jéghideg víz zúdult a nyakamba. Minden fájdalmamról megfeledkezve ültem fel levegő után kapkodva. Amint kinyitottam a szememet, a börtönőröm a karomnál fogva felrántott. Habár a fejem már csak tompán lüktetett, az a minimális fény, ami beszűrődött egy ablakon elvakított, és a karom is sajogni kezdett a szívélyes bánásmód miatt. A félhomályban alig tudtam kivenni Vivianne alakját a székhez kötözve a helyiség végében, nem túl messze attól a helytől, ahol én feküdtem. A bűntudat azonnal mardosni kezdett, ha korábban elkúsztam volna odáig és kikötöztem volna, most talán már szabadok lennénk.

A Vivianne-ért felelős fickó türelmetlenül locsolgatta a lányt, aki meg se mozdult. Aggódva fürkésztem a mellkasát, hogy mozog-e, de túl sötét volt hozzá. Amikor elfogyott a víz, a pasas leguggolt elé és teljes erőből pofon vágta. Vivianne feje oldalra bicsaklott a pofon erejétől.

- Va' a fare in culo, tu stronzo* - káromkodott olaszul Vivianne, majd a már álló férfi lába elé köpött.

- Hülye kurva! - rántotta fel Vivianne-t a férfi és az ajtó felé lökte. Vivianne megbotlott, de mivel a férfi fogta a karját, nem tudott elesni.

A férfi, aki az én karomat szorongatta, kitárta az ajtót. A folyosón lévő neonlámpák fénye elvakított, és vacogtam a vizes ruháimban. Miután a szemem hozzászokott a fényhez, végre jól szemügyre vehettem az őreinket.

Mindketten jóval fölénk magasodtak, és izmoknak sem voltak híján. Vivianne őrének a bicepsze legalább olyan vastag volt mint az én combom. Mindkettőjük arcát piros kendő takarta, pont olyan mint amilyet Sebastian is viselt egy darabig, csak más színben. Emlékeztem, hogy említette, ezzel jelölik magukat a bandatagok.

A folyosókon, amelyeken végigrángattak minket, halotti csend uralkodott. Semmi nem árulkodott arról, hogy hol is vagyunk, egyetlen ablakot sem láttam, csak szellőzőket, ezeken viszont hűvös levegő áramlott be.

Különösnek tartottam, hogy Mondego emberei nem kerültek elő, egészen addig, amíg fel nem mentünk egy lépcsőn és meg nem hallottam a sok spanyolul beszélő férfi röhögését a folyosón lévő ajtók mögül. Ennek a folyosónak a végén jobbra fordultunk, és rögtön szembe kerültünk egy acélajtóval, ami mellett két napszemüveges, kendővel takart arcú őr állt. Egy helyeslő bólintás után a baloldali beengedett minket.

A szoba ahová jutottunk egy egyszerű ebédlőnek vagy tárgyalóteremnek tűnt. A közepén óriási asztal állt, közepén egy gyertyatartóval, körülötte kényelmesnek tűnő székekkel. A két férfi durván egy-egy székre lökött minket egymással szemben, az asztal két oldalán., majd szorosan odakötöztek minket a székekhez. Amikor ezzel végeztek, elhagyták a szobát, minden magyarázat nélkül.

Éreztem, ahogy a pánik elhatalmasodik rajtam. Nem tudtam mi vár ránk, de azt sejtettem, hogy semmi jó. Próbáltam elkapni Vivianne pillantását, de ő lehajtott fejjel az asztalt bámulta, megszólalni pedig nem mertem. 

Éppen azon tűnődtem, hogy mi lehet most Sebastiannal, Chloé-val és a többiekkel, amikor tőlem jobbra kinyílt egy ajtó, amit eddig észre sem vettem a sötétben.

- Helló, hölgyek - köszöntött minket egy idegen hang a sötétből, amitől azonnal minden szőrszál felállt a hátamon. Nem volt szükséges látnom az arcát, azonnal tudtam ki az.

*"menj a p*csába, te köcsög"