Maradj velem örökre

21.

Az első ember akit megpillantottam a könnyeim fátylán át egy rendőr egyenruhás férfi volt.

- Ketten kint vannak - szólt bele a ruhájára erősített walkie-talkie-ba. - Haladjanak tovább egyenesen, egy kolléga ott állomásozik - utasított minket, majd újra beleszólt az adóvevőjébe. - 454-es, ketten tartanak maga felé.

A meglepetéstől elnémultam és a könnyeim sem hulltak már olyan szaporán. A legtöbb energiámat az foglalta le, hogy megfejtsem mi is történik körülöttem. Erőm alig maradt, a bácsikám cipelt magával.

Néhány méterrel állt előttünk egy gengszter ruhába öltözött alak. Thomas bácsi megtorpant, mire a férfi integetni kezdett.

- Már nincs messze a kijárat - szólt hozzánk kedvesen. A következő pillanatban elsötétült az arca. - Siessenek - sürgetett minket.

A következő pillanatban a bácsikám az ölébe vett, így sietett tovább. Egy rövidke utat tettünk meg és már láttuk a kijárat fényét. Két ápoló szaladt elénk, akiket a bácsikám leintett amikor megpróbáltak kiszedni a karjai közül.

- Mutassák az utat - kérte őket.

A napfény elvakított ahogy kiléptünk, csak hosszas pislogás után pillantottam meg a helyet körbevevő rendőrautókat és a készenlétben álló rendőröket. Az utca túloldalán három mentőautó várakozott, a bácsikám egyenesen az elsőhöz cipelt. Egy kedves, szőke mentősnő kezdett ellátni. Higgadtan magyarázta mikor mit csinál, amiért igazán hálás voltam, mert némileg lekötötte a figyelmemet és nem idegeskedtem annyira. 

- Minden rendben van vele? - kérdezte Thomas bácsi, aki egy centit sem volt hajlandó mozdulni mellőlem, még akkor sem, amikor az egyik rendőrtiszt szólította fel erre.

- Kicsit kiszáradt és lehetséges, hogy agyrázkódást szenvedett, de ezt csak a kórházban tudják megmondani biztosra. - A mentősnő szakértő szemmel fürkészte a bácsikám arcát. - Észrevette, hogy véres a füle?

- Súrolhatta egy golyó - felelte Thomas bácsi.

- Üljön le, ellátom a sebét - mutatott a mellettem lévő helyre, majd elfordult, hogy előkészítse a szükséges eszközöket.

- Hol voltál? - suttogtam neki úgy, hogy csak ketten hallhassuk.

- Később elmesélem, most pihenj. 

Kedvesen megsimogatta a hajamat, mire a vállának döntöttem a fejemet.

Nem állt szándékomban elszenderedni, de a szemhéjam magától lecsukódott. Hatalmas jövés-menésre riadtam fel. Egy hordágyon feküdtem, a bácsikám eltűnt. A karomban még mindig ott volt az infúzió és szép lassan csepegett. Felültem, ám így nem sokat láttam, csak a szaladgáló mentősöket és rendőröket. Az infúzió állványa szerencsére nem bizonyult túl súlyosnak, így ki tudtam rángatni magammal az utcára. A három mentőautó közül a középsőhöz sereglettek a mentősök. A szívem hatalmasat dobbant, amikor felfedeztem Sebastian barna üstökét a mentősök forgatagában.

- Sebastian! Sebastian! - kiabáltam miközben a mentő felé vánszorogtam az állványommal. 

Rögtön felkapta  a fejét és felém sietett. Néhány lépésre jártunk egymástól, amikor megláttam a vért a ruháján.

- Isabelle - fogta meg a kezem.

- Mi történt odabent? Mi ez a sok vér? Mi történt? - A hangom még a saját fülemnek is túlságosan hisztérikusan csengett. - Hol van apa? Hol van Mario? Hová tűnt Thomas bácsi?