Maradj velem örökre

16.

Biztosan észrevettétek, hogy a héten elég sok rész volt, ennek az az oka, hogy június végére be akarom fejezni a történetet. Viszont, a következő rész csak a jövő hét végén jön, mert két nagyon nehéz vizsgám lesz, így nem lesz időm írni. Bocsi, hogy megvárakoztatlak titeket. Kellemes nyári szünetet azoknak, akiknek most kezdődik. Jó olvasást!

- El sem hiszem, hogy itt vagy - szorított magához Sebastian ezredjére. Leírhatatlan volt az érzés ami a hatalmába kerített. A pillangók a gyomromban nem egyszerűen repdestek ide-oda, hanem bukfenceket vetettek. - Annyira hiányoztál. Ugye nem mész el többet? - kérdezte egy ásítást elnyomva.

- Nem - simítottam végig selymes arcán. A szoba félhomályában is látszott milyen sötét és mély karikák húzódtak a szeme alatt. - Aludj kicsit.

- Nem mész el? - motyogta félálomban.

- Nem.

***

A mélyen alvó Sebastian mellett engem is elnyomott az álom, habár nem aludtam túl mélyen. Alig egy-két órával később ébredhettem fel Mario lépteinek hangjára és a bejárati ajtó nyitódására. A következő percben Mario már torkaszakadtából kiabált lentről, amiből kizárólag Sebastian nevét értettem, mert nem angolul beszélt. Azt is könnyen leszűrtem a hanghordozásából, hogy valami óriási nagy baj történt.

- Sebastian, ébredj - ráztam meg a mélyen alvó fiú vállát. Már az ágyból kikelve ráztam amikor végre felébredt. Olyan éberen pattant ki az ágyból a bátyja kiabálására, hogy majdnem felborított. Az íróasztalhoz rohant és szinte kitépte a fiókot. Az ájulás kerülgetett a pisztoly látványától a kezében.

- Maradj itt és semmiképpen ne gyere le, csak ha szólok, rendben? - Aprót bólintottam, mire Sebastian futva átölelt és nyomott egy puszit a fejem tetejére. Ezután kulcsra záratta velem az ajtót maga után.

A pisztoly látványától csak egyetlen dolog ijesztett meg jobban: a Sebastian szemében csillogó félelem és a kérés, hogy ne menjek a földszintre. Vajon mi a fene történhetett odalent? Veszélyben vagyunk mind? Az ágyon ülve, a körmeimet rágva próbáltam választ találni a kérdéseimre, de semmiben sem lehettem biztos. Az ajtók odalent többször is csapódtak, a fiúk viszont egy ideje nem beszéltek, sőt semmilyen mozgás nem hallatszott.

Gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót és lassú léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn. A nappaliban ment a tévé, a konyhában pedig égett a lámpa, de sem Sebastian, sem Mario nem voltak bent. A lépcsőtől balra nyílt egy kis folyosó ajtókkal. A legelső elé lábtörlőt terítettek, így azt gondoltam az vezethet a garázshoz vagy talán valami hátsó ajtó, amin keresztül a kertbe lehet jutni. Ahogy bentebb haladtam, a sötétben jól látható vékony csíkban fény szűrődött ki az egyik ajtó alatt. Először azt hittem csak odaképzelem, de amint közvetlen közel léptem, fájdalmas nyögésekre lettem figyelmes.

Az agyam képtelen volt feldolgozni az elém táruló képet, csak álltam a kilincset szorongatva és igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy ne törjön rám a pánik. Egy lány ült kádnak döntve a hátát a fürdőszoba csempéjén. Koszos és szakadt ruha fedte karcsú testét, itt-ott kikandikáltak tenyérnyi bőrfelüleletek, rajtuk véraláfutásokkal és kisebb sebekkel. Az homlokán tátongó seb, amiből vékony patakban folyt a vére viszont sokkal aggasztóbb volt.

- Minden rendben van - suttogtam megnyugtatóan mialatt letérdeltem mellé. Félt tőlem, pedig aligha jelenthettem volna veszélyt rá, hiszen magam is halálra rémültem. Elvettem a csap mellé akasztott törülközőt, egy kicsit benedvesítettem hideg vízzel és lassan a homlokán éktelen kedő sebre nyomtam. - Ki vagy te? - kérdeztem, de csak értetlenül bámult rám. Nem faggatóztam tovább, végül is annyira nem számított. Minél hamarabb kórházba kellett jutnia, mert a vérzés alig csillapodott. Hol lehetnek a fiúk?!