Maradj velem örökre

15.

A visszautasítás fájdalmától megbénítva álltam ott egészen addig, amíg valaki gyengéden a vállamra nem tette a kezét.

- Miss Woods, minden rendben? - kérdezte aggódva Dr Zaltman. Erőtlenül bólintottam, majd megfordultam, hogy visszamenjek átöltözni mielőtt hazaindulnék. Dr Zaltman azonban megfogta a felkaromat és a kezembe nyomta a szatyrot, amit addig szorongatott. - Lucinda nővér már összepakolta a ruháit. Jöjjön, hazaviszem.

Hagytam, hogy a doktor a parkoló végében álló autójához irányítson. Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót és még be is zárta miután beültem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz az első kereszteződésig, amikor pirosra váltott a lámpa.

- Mr Fontana beszélt magáról, Miss Woods. - Meglepetten fordultam Dr Zaltman felé. - Nyilván tudja, hogy köt az orvosi titoktartás, de látva, ami ma történt, illetve tudva, hogy mi is történt maguk között, úgy gondolom, hogy nem maradhatok csendben. - Hosszan kifújta a levegőt, aztán folytatta. - Sebastiannak komoly traumakkal kell megküzdenie, sokan fel sem tudják igazán fogni, hogy mit is jelent ez. Talán sohasem tér vissza a régi kerékvágásba, akármennyire is szeretné. És ő nagyon szeretné, Miss Woods, de rengeteg időre és türelemre van szüksége. Tudja, közel 15 éve vagyok a pályán és azt tapasztaltam, hogy a gyógyuláshoz elengedhetetlen a támogatás. Tudom, hogy Sebastian esetében a család egy emberre koncentrálódik, de ez nem elég.

Kutatóan fürkésztem főnököm arcát. Nem értettem mégis mire akar ezzel kilyukadni. Mi köze ennek ahhoz, ami ma történt?

- Mire akar kilyukadni, Dr Zaltman? - kérdeztem, hogy elejét vegyen a további értelmetlen rizsázásnak, amiben a doki kiemelkedően jónak számított, de nekem igazán nem volt energiám ezt hallgatni.

- Csak annyit szerettem volna tanácsolni, hogy ne adja fel, minden nehézség ellenére sem, de készüljön fel, hogy rengeteg türelemre lesz szüksége.

- Nem hiszem, hogy...

- Meg is érkeztünk - vágott a szavamba Dr Zaltman és pont befordult az óriási feljáróra. Előzékenyen segített kiszállni, energikusan kerülte meg az autót, annak ellenére, hogy sejtettem, hosszú napon volt túl.

- Köszönöm, Dr Zaltman - köszöntem meg udvariasan a fuvart.

- Nagyon szívesen, Miss Woods. Meglátja, minden rendbe jön, csak adjon időt, hogy beforrjanak a sebek.

***

Késő éjjel az ágyamban fekve Dr Zaltman és Lucy nővér szavain tűnődtem. Elfogadtam, hogy igazuk van, tudtam, hogy nekem kell tennem valamit, hogy ezt helyre hozhassuk, de annyira demotivált Sebastian elutasítása.

- Ő sem adta fel, amikor visszautasítottad, mert teljesen hülye voltál - suttogtam magam elé a sötétbe. - Miért kell nekem hülyének lennem? - nyögtem fel panaszosan és a fejemre húztam a párnámat. Percekig csak oda-vissza ringatóztam az ágyamban fejemre szorított párnával. Alig hallottam meg a halk kopogást az ajtómon. - Igen?

- Minden rendben? Hallottam, hogy mozgolódsz és beszélsz. - Apa néhány lépéssel az ágyam lábánál termett, onnan figyelt.

- Csak... nem tudok aludni.

- Emlékszel, amikor kicsi voltál, mindig meséltem neked egy hableányról. Hogy is hívták?

- Flor Ida* - vágtam rá mosolyogva. Kicsiként elképesztően kreatív és lenyűgöző névnek tartottam, egészen addig, amíg meg nem kellett tanulni az iskolában az ötven államot. Itt a sötétben, jó pár évvel később megmosolyogtatott mindkettőnket.

- Ó, igen, tényleg! Nem voltam túl kreatív már akkoriban sem.

- Nehéz lehetett neked, apa - ültem fel az ágyban. Megpaskoltam az ágy szélét, jelezve, hogy üljön mellém. Úgy látszik, ez egy ilyen kibékülős-lelkizős nap.