Csúcsragadozó (marvel.stucky) [feltöltés alatt]

IV.

- Ma nem megy ez neked, Steve. Beteg vagy?
Bucky hangja olyan halk, hogy Steve talán csak a tudatával hallja, persze, az ocsmány arcüreggyulladás is lehet, hogy tehet róla, ami egy nap alatt olyan csúnyán elhatalmasodott rajta.
A tornacsarnokban kosarazik az évfolyam összes fiúja, dupla összevont tornaórán. Amíg fel nem újítják a másik csarnokot, addig ez már csak így lesz, igyekszenek minél gyorsabban, minél több osztálynak lezavarni egyszerre az óráit.
Ez Steve számára egyrészt klassz, mert közös órájuk van Barnes-ék osztályával, másrészt meg roppant bosszantó, mert Tony és T’Challa szemrehányó pillantását egyfolytában ott érzi a hátában.
Még mindig nagyon haragszik rájuk, miután otthagyta őket, estére már be is lázasodott, fájt mindene, és alig kapott levegőt, és az édesanyja egyből tudta, hogy valami baj volt az iskolában, mert Steve mindig csak akkor szedett össze ilyen hirtelen valamit, ha bántották, és a kis szőke asszony nagyon megrémült, hogy előlről kezdődik az egész, de Steve megnyugtatta, hogy semmi baj nem történt, maximum egy kicsit összezördült a barátaival, semmi komoly, nyugodj meg mama, és menj aludni nyugodtan, tudok vigyázni magamra, tizenhét vagyok.
Az persze eszébe se jutott, hogy otthon maradjon, ő ezt nem tekintette betegségnek, tudja, hogy ilyenkor csak a saját dühe generálja az ilyesmit, most sincs ez másként.
A tornaórát pedig a világért sem hagyta volna ki.
Tessék, meg is van az eredménye, úgy érzi, mindjárt ott hal meg a kosárlabdapályán, nem kap levegőt az orrán, és folyamatosan dől a könny a szeméből, a feje pedig szét akar szakadni.
- Steve, nem ülsz le? - kérdezi T’Challa, és Steve nem is válaszol, hát lássa csak, hogy még mindig haragszik, most sokkal nagyobb gondja van arra, hogy Barnes-sel megküzdjön, aki láthatólag emberfogásra rendezkedett be.
Barnes nem is izzad. Arca nagyon nyugodt, a haja kócolódott össze egyedül, és, ha lehet ezt még fokozni, még sápadtabb, mint szokott.
- Nem. Vagyok. Beteg. - köpi egyenként a szavakat Steve, de lassan már hiába pislog, nem tudja eltüntetni a lila karikákat, amik egyesével robbannak fel a szeme előtt, a feje pedig egyre jobban lüktet, és amikor elvét egy neki küldött passzt, és a kosárlabda úgy orron találja, hogy a vér a trikójára fröccsen belőle, akkor azért belátja, hogy talán... Le kéne ülnie.
- Na ebből elég, Rogers. - ez Barnes hangja? Igen, valószínűleg az övé. Hideg keze rákulcsolódik a felkarjára, és annál fogva rángatja fel, Steve össze is rázkódik az érintésétől. - Hát te tök lázas vagy. Gyere, felmegyünk az orvosiba. - Bucky hangja majdnem vidám, és Steve-nek eszébe se jut ellentmondani neki, amolyan minden-mindegy alapon szolgai módon követi.
- Ne fáradj, Stark - hallja valahonnan kilométernyi távolságból - Majd én elintézem. Ugyan mi baja lenne? Nem fogom elásni a hátsó udvaron, nyugodj meg.
A tornatanár csak biccent, mikor Bucky közli vele, hogy felviszi Steve-et az orvosiba.
- Te ugye nem sérültél meg, fiam? - kérdezi a férfi, és Steve-nek átfut a fején, hogy lám, még a tornatanár is retteg Barnes-től, milyen abszurd, tényleg ő a csúcsragadozó ebben az iskolában.
Ezt meg is osztja a fiúval, miközben ő szép lassan noszogatja át az udvaron a főépület felé.
- Az ebédlőben is olyan volt, mint mikor összegyűlnek az állatok a vízlelőhelynél, és akkor felbukkan a csúcsragadozó, és mindenki utat nyit neki, és mindenki tudja, hol a territóriumod. Mármint. Érted.
- Nagyon mókás fickó vagy, Steve, mintha sokat ittál volna. - felel Bucky - Te lázasabb lehetsz, mint gondolom. Gyere már, ne állj meg. Le kéne dőlnöd.
- Hát majd ledőlök ide erre a lépcsőre. - Steve maga is érzi, hogy egyre lassabban forog a nyelve, az orra még mindig vérzik. Csak egy kicsit, csak pihenek pár percet.
- Na persze. - Bucky még mindig nem vesztette el a türelmét. - Gyerünk tovább, Kapitány.
- Miért hívsz így? - nyög fel Steve, és egyre nagyobb testyúllyal támaszkodik Bucky vállára.
- Úgy hallom, valaki betette a lábát az iskolába, és két hét múlva már csapatkapitány volt a futballcsapatban!
- Ja - Steve arcán bárgyú mosoly ömlik el, és megbotlik a saját lábában. Bucky erősen fogja - Ja, az én voltam.
- Na. Tudom. Gyere, látod, itt is vagyunk. - kopog be az orvosi szoba ajtaján Bucky. Mrs. Stanton nyitja ki az ajtót, és szélesen rámosolyog Buckyra, mintha régi ismerősök lennének, Steve láttán viszont összecsapja a kezét.
- Atyaisten, hát mi történt ezzel a fiúval? Maga volt, Mr. Barnes? - aggódva végigmustrálja gyorsan őt is - Ugye maga nem sérült meg?
Steve-et most már komolyan érdekli, hogy miért mindenki egyből Bucky egészségi állapotára kíváncsi, de inkább nem kérdezi meg, túl udvarias gyereknek tartja magát.
- Semmi bajom. - mosolyog Bucky, és segít leülni Steve-nek a vizsgálóasztalra. - De ő elég pocsékul van.
- hát jó, hogy pocsékul van, csak úgy süt a láztól - veti oda a nő, hozzáérve Steve arcához, miközben gyors kézzel ellátja az orvérrzését. - Hogy hívják?
- Rogers. - nyögi Steve. - Be lehetne csukni az ablakot? Nagyon... Fázom.
A nő és Barnes sokatmondó pillantást vált.
- Még a fűtés is megy, elárulom magának. Mondja, van esze, hogy így bejött ma iskolába? Ennek így nincs értelme. Van valaki, aki magáért tud jönni?
- Nem, én... haza tudok menni egyedül is. Anyám... Dolgozik.
- Nem megy egyedül sehova.
- Majd én hazaviszem - mondja Barnes nyugodtan - Itt a kocsim a parkolóban.
- A legjobb lenne, amit tehetünk. - bólint a nő, majd újra Steve-hez intézi a szavait - Elmegy Mr. Barnes-sal?
Steve bólint. Nagyon nehéz a feje.
- Na gyere, Rogers. Hazaviszlek. Kapaszkodj belém. Gyere, állj csak fel.
- Nem haldoklok - bosszankodik Steve, és bár eltolja magától Bucky segítő kezét, ahogy egyedül feltápászkodik, megtántorodik, úgy megszédül. Hát. Lehet, mégiscsak ágyban kellett volna maradni ma.

Bucky azt mondja neki, hogy a hátsó ülésen nyugodtan eldőlhet, és pihenhet, de Steve előre akart ülni, Bucky mellé, és valami lázas önkívületben konstatálja, hogy folyton elkapja a tekintetét a visszapillantó tükörben.     
- Van otthon valakid? - kérdezi Barnes nagyon nyugodtan, miután Steve megmondja a címét - apád, anyád, tesód, valaki?
- Csak anyám van - mondja nehézkesen Steve - Ő... ő dolgozik.
- Mindjárt leragad a szemed. Aludj nyugodtan. Mindjárt hazaérünk.
- Nem akarok aludni - makacskodik Steve. A kezében megrezzen a mobilja, és csak reménykedik, hogy Barnes nem hallja meg.
- Starkéknak már biztos hiányzol. - ezek szerint mégis hallja. - Nyugodtan válaszolj nekik, hogy nem zabáltalak meg.
Steve erősen rábandzsít a kijelzőre, hogy el tudja olvasni Tony üzenetét.
"Te most komolyan elmentél Barnes-al???"
"Csörgess meg, ha menjünk utánatok!!!"
Steve válasz nélkül a zsebébe dugja a telefont.
- Amúgy nem bánnám. - jegyzi meg nehezen artikulálva.
- Micsodát?
- Hát.. ha meg akarnál zabálni.
Bucky belevigyorog a visszapillantóba, és az orrára biggyeszti a napszemüvegét.
- Nagyon kész vagy, Rogers. Nem baj, jól áll egyébként.
Steve úgy érezte, elpirul, valójában már így is izzott az arca a láztól.
- Köszönöm, hogy hazaviszel.
- Nem tesz semmit. - mondja kedélyesen Bucky, térde Steve-éhez ér. Steve gondolkodik.
- Viszonzásul... Ha jobban leszek, majd én.. meghívhatlak egy... kávéra?
Buckyból kirobban a röhögés, erősen szorítja a kormányt.
- Atyaisten, ez... Azt mondod, hogy ez... egy randi?
Steve vállat von, de nem válaszol, úgyhogy Bucky folytatja.
- Amúgy engem még soha senki nem hívott el randira. Főleg nem.. egy fiú.
- Soha... nem hívtam el fiúkat randizni egyébként. 
- Akkor valahol el kell kezdeni. - mondja egy fokkal komolyabban Bucky, és leparkol Steve-ék háztömbje előtt.
- Komolyan... eljössz velem? - hökken meg Steve, maga sem számított az igenlő válaszra.
Bucky felé fordul, és komolyan néz a szemébe, és Steve egy pillanatra behunyja a szemét, mert úgy érzi, most Bucky meg fogja csókolni, és az nagyon különleges lesz, és nagyon kíváncsi rá, hogy milyen lehet... De Bucky nem csókolja meg, pedig majdnem összeér az orruk, olyan közel hajol, de aztán mégis elfordul, és segít kinyitni az ajtót Steve-nek.

Steve borzasztóan beteg lesz, majdnem egy hétig egyáltalán nem tud magáról, és utána nem emlékszik semmire abból, hogy hogy került ágyba azon a napon. Az édesanyja meséli el, hogy milyen kedves barátja van, hogy segített neki hazajönni, felhívta őt telefonon, aztán meg is várta, hogy hazaérkezzen.
- Tonynak hívták, nem? - kérdez vissza Steve, meg van róla győződve, hogy az anyja eltévesztette a nevet, de ő hajthatatlan.
- Nem, nem a Stark fiú volt. Hanem James Barnes.
- Nem lehet az, mama. Nem is vagyunk barátok. - Steve nagyon bosszankodik, hogy ennyire kiestek dolgok az agyából.
- Dehogynem, kicsikém. Egyébként itt volt a Stark fiú is, de nem emlékezhetsz rá, szívem, elég rosszul voltál. De tudom, hogy James hozott haza.
- Ismered őt, mama? - kérdezi Steve gyanakodva. - Nem szokott ilyen jó lenni a névmemóriád.
Az asszony megcukrozza a fia teáját, és az orra alá tolja.
- Persze, kicsikém. Abba a kórházba jár kezelésekre, ahol én dolgozom.
- Kezelésekre? - vonja fel a fiú a szemöldökét, remeg a keze, ahogy a bögrét tartja, még elég gyenge. - Mit kéne őt kezelni, hiszen ő tökéletes... Nem?
- Nem, szívem. James nagyon beteg. - a mama megigazítja Steve párnáját - Kicsit féltettem is, hogy ő hozott haza.
Steve leteszi inkább a bögrét az éjjeliszekrényre, úgy érzi, nem tudja megtartani tovább.
- Mi baja van, mama?
- Jaj, kicsikém. James barátod súlyos hemofíliás.