We could be Heroes | Avengers [2]

2.fejezet - Nyugtalan Álmok

A saját hangom fülsüketítő sikolya szelte ketté a levegőt, ezzel leállítva az információ-túladagolást, de csak egy másodpercre, aztán folytatódott.

Bruce átváltozik a Hulk-ká New Yorkban...

Valakinek a kihűlt kezét fogom és zokogok...

High-tech cuccokat készítek egy afrikai lánnyal...

Alternatív valóságok között ugrálok ide-oda...

o0O0o

Kísérteties deja vu érzés fogott el, amikor meghallottam egy sikolyt. Teljesen elfelejtkeztem az edzésről, pedig én álltam nyerésre. Natashára néztem, aki éppen akkor szólalt meg.

- Steve, ez...

- Laura - fejeztem be és már rohantunk is a hang irányába. Tony és Bruce érkezett egy másik irányból, Maximoffék a harmadik irányból és Davisék a Tele-Tesókkal egy negyedikből.

Laura a padlón térdelt és a teljes teste rázkódott. A szeme nyitva volt és az egész egy fehér fénnyel világított. Arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy kezeivel saját magát ölelte át.

- Fejezd be... Hagyd abba... Legyen vége... Fáj... - ekkor elkezdett zokogni, könnyei fehéren világítottak. Cora telekinézist használt, hogy fiolába tegye ezeket a könnyeket, Mark pedig telepátiát alkalmazott, hogy belelásson Laura fejébe, ám gyorsan abbahagyta.

- Álmodik - jelentette ki röviden. Összenéztünk a többiekkel, visszagondolva a furcsa dolgokra amik eddig történtek az erejével és féltünk feltenni a kérdést:

- Mit lát?

- A múltat. A jövőket. Mindent.

o0O0o

Hirtelen minden megállt, de nem az történt, amire számítottam. Amikor kinyitottam a szemem, azt gondoltam, hogy vagy újra látni fogok, vagy újra fekete lesz minden.

De a sötétség csak pár másodpercig tartott. Olyan volt, mintha gyorsított felvételre lett volna téve az univerzum. Hirtelen galaxisok százai jelentek meg, én pedig közelebb húzódtam egy nagyon ismerős példányhoz: a Tejútrendszerhez.

Féltem, New York jutott eszembe, a végeláthatatlan sötétség pici, távoli, de mégis közeli pontokkal.

Megszületett előttem a mi Naprendszerünk, a bolygók és végül a Föld elkezdett mai énjére hasonlítani. A Hold mellől néztem. De nem állt meg a gyorsított lejátszás a jelennél. A Föld elkezdett pusztulni, majd olyan lett, mint a Vénusz - halálos légkör, élhetetlen sárgás bolygó.

Az univerzum is elkezdett pusztulni. Tágult, amíg minden sötét nem lett. Valaki megnyomhatta a visszatekerés gombot, mert minden visszaállt a mai kinézetbe, majd a Föld elkezdett túlhevülni és szétrobbant kis darabokra.

És Vissza.

Egy fekete lyuk beszippantott mindent.

És vissza.

- Oké, ki játszadozik velem és mit akarsz?! - akadtam ki. Hogy az univerzumra, a Sorsra, a Sötétségre vagy egy személyre gondoltam-e, magam sem tudom.

Saját hangomat hallottam a fejemben, majd csatlakozott hozzá egy test is. Mellettem állt és pont úgy nézett ki mint én. Másom ugyanolyan volt mint én, de szeme fehér volt, ruhája pedig szürke.

- Csak megmutatom neked magadat, Laura - szólt egy, a sajátomnál sokkal kedvesebb és kicsivel idősebb hangszínnel. Most vettem észre, hogy körülbelül 10 évvel idősebbnek nézett ki.