We could be Heroes | Avengers [2]

9.fejezet - Váratlan Vendég

- Most komolyan, hogy nem láttad még a Fel!-t? - nevetett Peter mellettem, ahogy lapoztunk az HBO GO kínálatában. Beletúrt barna fürtjeibe, majd próbált kemény hangra váltani, sikertelenül. - Jól van, most megnézzük. Nem engedlek aludni amíg meg nem nézzük a végéig.

- Jó estét! Ez itt a rendőrség, ugye? - Kezemmel telefont imitáltam egy vigyorral az arcomon. - Igen, emberkínzás áldozata vagyok, az elkövető Peter B. Parker Kiskorú-

Peter félbeszakított, amikor elkezdte csikizni az oldalamat. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek, de ez ne tévesszen meg senkit, utálom ha csikiznek.

- Kérlek, hagyd abba, nem szeretem, ne! - kértem és ő egy kicsit csalódottan abbahagyta. - Ne nézz rám azokkal a szemekkel!

- Milyen szemekkel? - kérdezett vissza, ezúttal összezavarodva.

- Azokkal a Peter Parker-féle megrúgott kiskutya szemekkel. 

- Nem is tudtam, hogy van ilyenem - mosolygott. 

- Ezért világosítottalak fel - forgattam meg a szememet, de a pici mosolyt még mindig nem tudtam letörölni az arcomról. 

- Gonosz vagy - motyogta kisgyerek hangon válaszul -, de én azért még szeretlek.

Hirtelen nyitottam ki a szememet. Minden újra egy homálytenger volt, innen tudtam megállapítani, hogy az előző jelenet csak álom volt és most ébredtem fel egy kis délutáni szunyából a park padján. Valahogyan jobban örültem volna, ha fordítva lett volna. 

Már pár napja szerettem volna beszélni Peterrel az elmúlt hét során, több dologról is, köztük hogy miért vagyok itt. Csak egy-két nappal ezelőtt kezdtem el újra gondolkodni azokon, amik történtek velem amióta szürke énemmel találkoztam a... nem is tudom hol. 

Még mindig nem teljesen értettem az egészet, de már egy kicsit közelebb jutottam hozzá talán.

Szóval, valami jós képességem lehet, bár ezt eddig is sejtettem. Amit nem értek, az ez az alteregóm aki nem hagy békén. Meg amiket mondott.

Hogy én nem az vagyok akinek hiszem magamat. Akkor mégis ki? És ő kicsoda és miért aggódik úgy miattam? Mi volt az az univerzum dolog? És milyen veszély jön?

Laura, kérlek. Meg kell értened. Gyorsan. Nincsen elég időnk.

Ezúttal nem válaszoltam a hangnak, mert láttam valakit közeledni kis padomhoz, valaki nagyon ismerőset...

- Parker! - mosolyogtam. - Mi szél hozott a padomhoz?

- Keleti - forgatta meg a szemét mosolyogva.

- Milyen napod volt a suliban? - kérdeztem egy kissé idegesen. Nem akartam még tárgyra térni, de nem akartam halogatni sem.

- Elég unalmas, a kémia anyag második felét magyarázta, tudod, amit mi tegnap este átbeszéltünk és marha unalmas volt, a spanyol óra viszont király. És veled mi volt? Biztos halálra untad magad itt kint.

- Nem mindenki olyan mitugrász, mint te Peter - kuncogtam, majd felvettem egy pókerarcot. Az előttem lévő zöld homályból kirántottam egy homályos csíkot, ami valójában egy fűszál volt, csak semmit se látok. Bár már közelítek hozzá. Múltkor, amikor a képességem miatt ideiglenesen láttam, utána jobb volt. Ha még egyszer meg tudnám csinálni... - Én szeretek kint ülni és gondolkodni egy picit...

Elkezdtem tépkedni a fűszálat. - Akartam veled beszélni egy-két dologról.

A hangom egyre inkább motyogássa vált, ahogy újabb fűszálat szakítottam.
Peter egyik kezét a vállamra tette, jelezve, hogy figyel.

- Amikor összeestem és te is jöttél, hogy minden rendben van-e... Sosem mondtam el, de láttam dolgokat, mindenfélét és aztán hirtelen az űrben voltam. Találkoztam valakivel. Úgy nézett ki, mint én, csak idősebb és szürke. Rejtvényekben beszélt és azt mondta, nem az vagyok, akinek hiszem magam. Fogalmam sincs mire gondolt, de azóta látok képeket amikor becsukom a szemem, olyanokat amik nem a saját emlékeim és nem olyan az egész mintha egy olyan álom lenne. Szerintem ő csinálja, próbál megértetni velem valamit, de mit? Azt mondja siessek.

- Mielőtt eljöttem ide, kiderült, hogy a többiek elhozták Allison holttestét onnan és... Ránk támadt, Peter. Aztán megint hallottam annak az énemnek a hangját a fejemben. Figyelmeztetni akart, hogy ne maradjak ott, tudom, de mégis... Úgy megijedtem. Az egésztől. Ezért akartam eljönni ilyen gyorsan - fejeztem be, a kezeim remegtek ahogy hagytam a fűdarabokat kiesni belőle.

Éreztem egy kezet az enyémen és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezért ég az arcom, vagy mert meleg van.

- Hé, minden rendben lesz, jó? - mondta halkan, én pedig felé fordultam és koncentráltam, hátha élesebb lesz a két homályos barna folt. Nem lett az. Persze értékeltem, hogy próbált megvigasztalni, de szerintem addig teljesen nyugodt úgysem leszek, amíg rájövök, amire kell. - Nem kellett volna elmondanod, ha nem akartad, már mondtam.

- Tudom, de én így láttam jónak. Sosem aludtam még ott senkinél, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó pillanatban kell szólni és jóformán üres kézzel jönni, ráadásul semmiféle magyarázattal. Köszönöm, hogy itt lehettem, nagyon jól éreztem magam és nem tudom, hogyan mondjam el, de... - szeretlek, akartam mondani, csak így, gyorsan, majdnem hadarva, nyíltan, mert nem tudtam hogyan kéne, de egy fekete kocsi előttünk megállt dudálva és egy ismerős hangot hallottam ahogy lehúzódott az ablaküveg.

- Laura, mennünk kell!

- Nat? Mit keresel itt? Nem mára beszéltük meg, hogy hazamegyek.

- A terv változott, majd a kocsiban játszunk kérdezz-feleleket! Gyere!

Megindultam, de a kezemet megfogta egy másik.

- Jövök én is - hallottam Petert.

- De May...

- Jövök én is - mondta még egyszer, majd beszálltunk a kocsiba.

A/N: Indul a mandula, akarom mondani... Az akció. Közelítünk a végéhez.

Kíváncsi vagyok mit szóltok a Laura-Peter pároshoz. Én bírom őket, szegények kicsit bénák az elején, mert egyik sem volt még kapcsolatban ezelőtt és halvány lila gőzük sincsen mit kéne csinálni.

(Nem mintha nekem lenne XD #szingliforever)

Lassan megtudjuk az igazságot a hangról meg talán a titokzatos gonosztevőnkről is...

Látunk majd néhány ismerős arcot...

Na, ki áll készen? :D

Ha úgy érzed te igen, akkor zsepit elő, mert rázós utunk lesz...