We could be Heroes | Avengers [2]

8.fejezet - We Could Be Heroes

A/N: Nem a kedvenc számom a kb. 300 közül, de egy éve szerettem és innen is jött az ötlet a könyvekhez, szóval...

Visszamentünk Peterékhez a kora délutánra, bulizni csak később megyünk. Addig is kitalálom mit vegyek fel... Sosem voltam még ilyen buliban, haveri társaságom se nagyon volt, ha a Bossszúállókat nem számoljuk, de ők felnőttek. Már amennyire. Nem igazán tudom mit kéne csinálnom. 

Mármint, oké, a filmekben tudom hogyan néz ki ez az egész, de ott vagy mindenki menőbb mint én és mellesleg mind nehéz munkával összeválogatott tökéletes kinézetű, kicsit idősebb színész sokat nem takaró glitteres ruhákban, vagy mind 'nyomik' és próbálnak jól kinézni.

Ezt viszont egy alapból szerintem tök átlag, jófej társaság, akik viszont nem sok ilyen partin voltak, ha jól tudom, szóval nem tudom. Egyébként is, mióta érdekel engem mit hordok? Majd felveszek egy farmert, meg az amerikai zászlós toppomat, egy kicsit megrázom a hajam és máris olyan leszek, mint valami béna Ke$ha utánzat.

Laura?

Hirtelen fájni kezdet a fejem a tarkóm környékén és a hang... ismertem ezt a hangot... Szürke én?

Laura, figyelj, meg kell értened, rá kell jönnöd, nincs sok időnk! Rossz dolgok fognak történni, ha nem cselekszünk minél hamarabb...

Azt sem tudom valójában ki vagy! És mit keresel a fejemben? 

Mindig is itt voltam... Meg kell értened. Tudom, hogy megtudod. 

A sötétség megint megszűnt, de csak amíg láttam egy fémkart egy csillaggal, egy erdőt vagy valamit és egy sárga követ, majd a sötétség visszajött és a fájdalom elmúlt.

- Ez egyre furább... - morogtam és megéreztem egy kezet a vállamon, ami még a hang csendülése előtt tudatta velem ki van előttem.

- Minden rendben? Fehéren világított a szemed. Megint látomások?

- Valami olyasmi. Minden oké, nyugi - mosolyogtam.

------------------------

Megérkeztünk a MegaMic-hoz, aminek a logója egy ember méretű mikrofon volt a bejárat mellett. Hogy mennyi műanyagot elpazarolnak az emberek... 

Neon világítás, fülsüketítő zene és bár teli italokkal, pipa. Akkor mégiscsak hasonlít egy filmre; talán Hollywood nem hazudik nekünk mindenben? Hmm. Hamar megtaláltuk - na jó, Peter találta meg - a többieket.

- És most, mit csináljunk? - hallottam Ned-et. 

- Énekeljünk. Ezért jöttünk, nem? - kérdeztem vissza.

- Én csak táncolni - hallottam MJ hangját.

- De te mondtad, hogy jöjjünk ide, mert itt van karaoke - néztem az irányába értetlenül, de úgy tűnt ezt csak én találom furának.

- Ez nem jelenti azt, hogy szeretnék is énekelni.

- Hát, én énekelni jöttem, szóval majd találkozunk a színpadon - kacsintottam, majd az említett hely felé vettem az irányt. Eszembe jutott egy szám, fogalmam sincs honnan, de tudtam, hogy most ezt fogom énekelni.

- Hello, a We Could Be Heroes-t kérném - szóltam a srácnak, majd felmentem a színpadra. Nem tudom ki figyelt és ki nem, ki beszélgetett és ki nézett engem. Most az egyszer örültem, hogy nem látok, mert nem volt akkora a lámpalázam.

- Everyday people do everyday things but I can't be one of them - elmosolyodtam és a gyerekkoromra gondoltam, amikor még minden egyszerűbbnek tűnt és hősnek lenni egy álmom volt. - I know you hear me now, we are a different kind, we can do anything.

- We could be heroes, me and you - eszembe jutott Peter, aki minden különösebb kérdés nélkül befogadott két hétre hozzájuk és még mindig nem kérdezte meg, hogy mit keresek itt tulajdonképpen, pedig szerintem biztosan tudja, hogy nem csak elugrottam ide, mert olyan kedvem volt.

Az utolsó ilyen barátom Allison volt, aki szörnyű dolgokon ment keresztül csak mert rosszkor volt rossz helyen. Nem tudnám mihez kezdenék ha Peter is... Nem, az biztos nem fog megtörténni.

Vagy mégis?

---------------------------

Pár óra beszélgetés, éneklés és táncolás után elbúcsúztunk egymástól és Peter a vállamnál fogva a helyes irányba próbált terelni. Egy idő után számomra idegesítő lett, ezért egyszerűen levettem a kezét, majd összekulcsoltam az ujjainkat.

- Köszi, hogy mehettem veletek - néztem az irányába.

- Nincs mit. Szerintem kedvelnek - rántott vállat. - Jól énekeltél.

- Te sem voltál rossz, Mr. Freddie Mercury - egy halk nevetés, egy hosszú, feszült csend.

- Bocsi, hogy nem mondtam el, hogy miért vagyok itt és csak így berontottam a hétvégéteken...

- Ugyan már, May tökre bír, semmi baja nincs az egésszel...

- És te?

- Én? Én is bírlak, de...

- Azt gondoltam - vigyorogtam, mint egy tejbetök -, de lehet hogy neked lett volna valami ötleted a hétvégére...

- Én úgyis mentem volna hozzátok.... És... És ha nem akarod még elmondani, hogy miért vagy itt... rendben van - szorította meg a kezem.

- Oké - szorítottam vissza.

-----------------------

Ezt szerette a legjobban ezekben a helyzetekben. A döbbenetet az áldozatok arcán, ahogy a munkatársaik, barátaik ártanak nekik.

- Utoljára mondom: tudni akarom, hol van a kő. A sárga Elmekő annak a szörnyű valaminek a fején, amin maga kísérletezett.

- Kérem... Engedjen el... - könyörgött egy székhez odakötözött nő. Szemeiből könnyek zápora támadta a padlócsempéket.

- Ha kell kínozni foglak Dr. Williams-szel, de nem engedlek el amíg el nem mondod hol van a kő. - A nő végül megadta magát és elmondta hol van az értéktárgy.

- Már éppen hiányzott egy vakáció. Köszönöm, doki - vigyorgott, majd a másik felé fordult. - Eric, segíts Dr. Cho-nak hazaérni, ne mondja, hogy nem vagyok úriember.

- Igenis, Mester - hallatszott a monoton válasz egy pisztolylövéssel kísérve.

- Most itt maradsz és elmondod a zsaruknak, hogy te ölted meg szegény Helen-t, mert irigyelted a sikerét.

- Igen, Mester.

- Jó volt önnel dolgozni, Dr. Williams. Csodákat művel - intett majd távozott egy ajtóbecsapással kísérve, sorsára hagyva a kollégákat.

----------------------

A/N: Remélem sikerült meglepni legalább az utolsó jelenettel. Egyébként szerintem az utolsó fejezetek nagy részére következtetni lehet innen, bár nem mindenre... Na majd meglátjátok.

Várom a visszajelzéseket, mint mindig.

Találkozunk a 9.fejezetben!