Én, Lady Rowling(Krilov család I.)

1

1

1880. Amerikai peremvidék

– Calaremor! Egy óra pihenő! – kiáltott a kocsis.

Kinéztem a postakocsi ablakán, és a szélfútta puszta látványától belém hasított a rémület. Hová keveredtem?! A másik ablakhoz hajoltam, és megkönnyebbülve felfedeztem a várost. Egyetlen hosszú utca és a gerendaházak mögött a hullámzó kukoricatábla. Calaremor volt az utolsó, még valóban városnak nevezhető település Somsettown előtt. Innen már a vadon kezdődött.

Mindhárman leszálltunk, a két férfi is, akikkel Fort Smistől együtt utaztam, számukra véget ért az út, nem jöttek tovább. Az én úticélom Somsettown volt.

Némi magyarázattal tartozom, angol grófkisasszonyként hogyan kerültem a vadnyugatra, ráadásul egyedül. A dolog egyszerű és bonyolult is egyben. Apám rosszul sáfárkodott a vagyonával, adósságot halmozott fel, és a hitelezői elől Amerikába menekült. Tizenhat évesen magam maradtam. El kellett hagynom az otthonom, és nővérként robotolva a Szent Antal kórházban, magam kerestem a kenyerem. Két év elteltével a sors vagy a puszta véletlen elém sodort egy újságot, amiben megpillantottam rég halottnak hitt atyám. Az amerikai vadnyugaton, Somsettown nevű városban, az éves marhaárverésen pózolt a frissen vásárolt tenyész marhái mellett. Boldognak kellett volna lennem, de inkább haragudtam. Becsapott engem és a hitelezőit. Őket lerázta, de tőlem nem szabadul, a lánya vagyok, kötelessége gondoskodni rólam. Úgyhogy felkerekedtem, összekuporgatott pénzemből hajójegyet vettem, és útra keltem az új világba, hogy megtaláljam apámat, és reményeim szerint vele visszatérhessek oda, ahová születtem, és ahová tartozom, a Rowlingtowni kastélyba..

Fél évvel később, a postakocsi hágcsóján állva már látom, meglehetős ostobaság volt. Ez a vidék érthetetlen embereivel, hatalmas tereivel még inkább idegennek és félelmetesnek tűnt, mint London a füstös, lótrágyával borított utcáival. Bár trágya itt is volt bőven. Egy épp a postakocsi mellett a földön.

Sóhajtottam, összenyaláboltam hosszú szoknyám, hogy hasra ne essek benne, és leléptem Calaremor homokos főutcájára. Körbenéztem, és megállapítottam, noha Calaremor szerepel a térképeken, korántsem világváros. A postaépület, ahol lovakat váltani megálltunk, mindössze egy félig romba dőlt kalyiba, előtte földút, és ha végignéztem rajta, láthattam a város mindkét végét. Összeszorította szívemet a félsz. Vajon mekkora Somsettown, az úticélom?

A postaépületre és a hozzáragasztott kocsmára több figyelmet nem szenteltem, tovább sétáltam az úton.

Érkezésünk eseménynek számított a városban. Szemben, a sütödében liszteszsákokat rakodtak az emberek, és megálltak egy pipaszünetre, hogy jobban szemügyre vehessenek. A szomszédos házban is épp most ért rá a háziasszony elsöpörni a ház elejét. Mulattatott a figyelem, amit élveztem is. Tudtam, csinos vagyok világosbarna utazóruhában és csipkés kalapkában.

– Hé, kis szöszi! Nem melengeted meg magad nálunk – kiáltott az egyik liszttől fehérlő férfi utánam. Lesújtó pillantást vetettem rá, mert tapasztalataim szerint ez hatásosabb, mint a szende pirulás. Ez az ember is befejezte a füttyögést, és visszament dolgozni .

Visszasétáltam a kocsihoz, és jobb híján leültem a hágcsóra. Két útitársam már elment, a kocsis pedig valószínűleg az ivóban időzött. A térdemen széthajtottam elemózsiás kendőmet, és enni kezdtem. Mérsékelt étvággyal. A kenyeret még a népkonyhán kaptam Memphisben, tegnap se volt friss, a sajt pedig penészedett a szélein. Óvatosan lecsipegettem a romlott részt, hogy azért maradjon is, és kedvetlenül elmajszoltam egy falatot.