Én, Lady Rowling(Krilov család I.)

7.

Egyhangúan teltek a hetek New Orleansban. Apám estére ígérte, hogy hazaér, és én engedelmesen vártam a vacsorával csaknem nyolcig, amikor valóban meg is jött. Rendszeresen előfordult, hogy nem aludt otthon, időnként több napra is elutazott. Rám bízta a személyzet irányítását, és rövid bizonytalankodás után magamat is meglepő természetességgel játszottam a háziasszony szerepét.

Apám nyolcra érkezett haza, bőrig ázva, de jókedvűen. Ahogy jólnevelt leányzóhoz illik, lesiettem az előtérbe.

– Jó estét az itthoniaknak!. – köszöntötte harsányan a tiszteletére egybegyűlteket, majd sarkával berúgta maga mögött a súlyos kaput. Sáros folt jelezte a lakkozott felületen sarka nyomát. Ha nem figyelt, keveredett benne a kétlaki élet és a kétféle viselkedésmód. Az úré és a félvad katonáé.

.– Látom, mindenki itthon van. – nyugtázta figyelmességünket, hogy nem csak én, de Miss Kemp, a társalkodónő, a komornyik és két szobalány is várja az előtérben.

Megállt előttünk, és szélesen vigyorgott. Könnyű, fekete vászonkabátját kigombolva viselte, a hosszú kabát két szára mint ázott fecskefarok verdeste csizmáját. Régen vágott haja csapzottan hullott a vállára.

– Miért néznek ilyen döbbenten rám? – Elindult a lépcső irányába – Egész nap áztam. Ez a vihar úgy tűnik, engem követett. Egy perc és jövök, maguk menjenek az ebédlőbe.

Már csak a hangját hallottuk, fel is ért a lépcsőn, mivel hármasával szedte a fokokat.

– Lord Rowling tüdőgyulladást fog kapni.– jegyezte meg Miss Kemp. – A nyári eső csalóka.

Én indultam elsőként az ebédlőbe, Miss Kemp követett. Ő is velünk étkezett.

Apám helye a bejárattal átellenben, az asztalfőn volt, Miss Kemp és én szemben egymással, jobb és baloldalán ültünk.

– Bocsássanak meg hölgyeim, hogy megvárakoztattam önöket! Tele a világ fafejűekkel. Van aki még a saját hasznát nézni is hülye. Úgy kell mindent a szájba rágni, és még így is elpuskázhatja – harsogta apám, alighogy beviharzott az ajtón, és három lépéssel megtette az ajtó és az ülőhelye közötti távolságot.

Elejtett szavait valójában nem nekünk szánta, csak hangosan gondolkodott. Azzal a mozdulattal, amellyel leült, hátrébb tolta a székét, hogy kényelmesebben elférjenek hosszú lábai. Az inas két fülű, porcelán levesestálban máris hozta a levest.

.– Mit eszünk? Remélem tisztességes vacsorát főzettél lányom, mert egész nap éhen vagyok. – A hajdanvolt lord bárdolatlanul a levegőbe szimatolt. – Zöldbab. Nem rossz.

Kimertük a levest, először apám, majd én következtem, végül Miss Kemp. Amikor végeztünk, az inas a tálat az asztal közepére helyezte, hátralépett, és merev arccal megállt a falnál.

– Elmehet Mr. West. – szólt apám az inasnak. – Elég lesz, ha a következő fogást behozza.

– Uram. – West sértődötten bólintott, és távozott.

Apám valami fontosat akar közölni. Olyankor küldte ki az inast, ha másról is kívánt velem beszélni, mint a helyi pletykák.

– Holnap elutazunk – mondta apám az első kanál leves után.

A kurta bejelentés váratlanul ért. Apám szeretett titokzatoskodni, és kedvelte a meglepetéseket. Az utazás jelenthetett kirándulást egy szomszédos bírtokra, és hazatérést Angliába egyaránt. Mielőtt számos kérdésem feltenném, vártam, hátha apám önként is elárul egyet, s mást.