Én, Lady Rowling(Krilov család I.)

9

1882, Anglia

A kastély, ahová apám, a vőlegényem és én, zárt kocsiban igyekeztünk, egy sekély völgyet szegélyező dombvonulat legmagasabb pontján állt. Talán ezért tervezték keskenyre és magasra. Kevés hely kínálkozott a dombtetőn az építkezéshez, a három szint minden vonala a helytakarékosság érzését erősítette. Tornyai, hosszúkás ablakai, túlzottan magas kéményei, csúcsos boltozattal lezárt kapuja. Mrs.Wortwood, régi ismerősünk a múlt hónapban vette a birtokot, egy tavacska is tartozott hozzá. Hintónk a gerincen haladt, elénk tárult a völgy, az épület, és a tó látványa egyaránt. Alattunk, a zöldesen csillogó vízen az úszó famólóhoz kikötött csónakok himbálództak. A tó körül még téli álmát aludta az erdő. A barna ágak szövevényében csupán elvétve akadt néhány világoszöld folt, korán levelet bontó fa. Az erdő fölött kitárt szárnyú ragadozómadár körözött. A szokatlan nyüzsgés zavarhatta fel fészkéről, hisz a kastély évekig néptelenül árválkodott. A tavat a kastéllyal hatalmas rét kötötte össze, lágyan emelkedve a víztől az épületig. Nem egybefüggő füves terület volt, egyhangúságát levegős facsoportok oldották.

A háziasszony megtarthatta volna ugyan a háztűznézőt fényes bál, vagy kellemes vacsora keretében, de ő ragaszkodott a hangulatos ökörsütéshez. Reméltem, az ökröt már előző nap letaglózták. Somsettownban rendszeresen részt vettem a marhavágáson. Még most is fülemben cseng a rémült marhák panaszos bőgése, patáinak dübörgése, a férfiak durva kurjongatása, az ostorcsattogás, a lovak ideges nyerítése, ahogy a csorda körül nyargalnak, hogy a halálraítélteket a vesztőhelyre vezető acélkorlátok közé szorítsák. Orromban érzem a rettegés, a friss hús és a belek szagát. Reméltem, ma megkímélnek ettől. Nyársra tűzött tetem vár, ínycsiklandozóin befűszerezve, vagy ami még kellemesebb, gusztusosan megpirult húsdarabkákat kínálnak körbe porcelántányérokon, mire odaérünk. Nem, erre hiába számítok – vitatkoztam magammal unottan, mert hosszú volt az út –, akkor elhűlne az étel ebédig. Tűz mellett leszek kénytelen füstölődni órákig.

A nap úgy kezdődött, ahogy a többi, éppoly fantáziátlanul; az öltözék kiválasztásával.

– Úgy érzem, életem felét a gardróbszobában töltöm – panaszoltam Miss Kempnek, amikor már legalább háromnegyed órája válogattunk. Miss Kemp elővette, és visszaakasztotta azokat a ruhákat, amelyeket megnéztünk, és nem találtunk megfelelőnek. Vagy túl elegáns, vagy túl hétköznapi, vagy túl hosszú, vagy túl vékony. Egyik a másik után.

A gardrób középen álltam, Miss Kemp a ruhák mellett. Visszafordult. Unott arccal, ahogy én hallgattam Glenn Harlamm panaszáradatát hajdan.– Ne nyafogjon, Mariann. – mondta. Kezdte eltanulni apám szókincsét. Ő használta a nyafogni szót gyakran. Ivan azt mondta, ne zsémbelj, kedvesem. Lehet, csupán azért érzem gyöngédnek a zsémbelni kifejezést, mert Ivan szeretetteljes hangsúllyal mondta. Ivan, mindig csak ő! Elfordítottam Miss Kempról könnyes tekintetem, hogy ne vegye észre, elérzékenyültem.

– Kellemesebb foglalatosság öltözékek között válogatni, mint gyapotföldeken robotolni. – mondta Miss Kemp. Szomorúságomat elűzte képmutatása. Felnevettem.

– Miss Kemp, én soha életemben nem robotoltam gyapotföldön, és gyanítom, maga sem, úgyhogy ne akarjon ilyen képtelenségekkel hatni rám. Inkább győzzön meg, hogy valóban fontos, milyen ruhát viselek! A hölgyeket csupán az foglalkoztatja, drága legyen a toalettem, vagyis jó szalonból való. Arra sem kell vigyáznom, előnyös legyen a ruha, hisz akármit felvehetek, mert csinos vagyok. Nem kell fodrokkal elrejteni lapos mellemet, egyenes szabásvonallal vastag derekam, esetleg magas nyakkal szeplős vállam. Akármiben mehetek. Vegye ki azt, amire csukott szemmel először rábök.