Én, Lady Rowling(Krilov család I.)

3

Tűnődve figyeltem Glenn Harlammot. Pirossal kihímzett sárga ruhában állt az ablaknál és az udvart bámulta. Most érkeztek vissza az állatok a legelőkről, a pásztorok vidám kurjongatása behallatszott a szobába.

– Maga nem unja a történelmet? – kérdezte szenvedő hangon, és tenyerét hófehér homlokára szorította. – Lehetetlen. Királyok, királynék, háborúk és évszámok. Mi szükségem ennyi évszámra? – Felém fordult – Ki fogja valaha is megkérdezni tőlem, hogy mikor volt a lexingtoni ütközet? Maga sem tudja Miss Rowling, ugye, csak tegnap biflázta be, hogy engem bosszantson?

Eltűnt a fájdalom az arcáról, és kellemes vonásait eltorzította a rosszindulat. Leginkább gonosz, erdei manóhoz hasonlított. Pedig nem volt csúnya lány, sőt kifejezetten szépnek mondható. Éjfekete szeméhez és rengeteg, csigákba göndörödő hajához nem közönségesen barna, hanem meghökkentően fehér és hibátlan bőr társult. Kellemes külsejének harmóniáját azonban rendszeresen megzavarta a lelkéből feltörő kisszerűség, rosszindulat és gőg.

– Édesapja óhaja kisasszony, hogy művelt ifjú hölggyé serdüljön – feleltem hűvösen.

– Egy nagyvilági dáma itt a sivatag kellős közepén? Mulatságos – kacagott színpadiasan.

– Éghajlatunk mérsékelt övi, szó sincs sivatagról – javítottam ki kajánul.

– Ugyan hagyja már, ne okoskodjon! Mondjunk akkor pusztaságot. Ez megfelel?

– Mindenesetre közelebb áll a valósághoz.

Történelmet tanultunk volna, előttem a kecses rózsafaasztalon kinyitva hevert egy, az újvilág győztes és vesztes csatáit felsoroló könyvecske, amit VanDerbrock hozatott a városból.

– Most elfelejtettem, mit akartam mondani.... – kényeskedett, és öregesen ráncolta a szemöldökét.

– Hányatott sorsát ecsetelte a pusztaság közepén – segítettem ki közömbösen.

– Igen. Mindenféle fölösleges dolgokkal traktál, amik nem érdekelnek, és soha nem fogom hasznukat venni. Rajta, győzzön meg Miss Rowling, hogy hasznomra válik ez a szörnyű erőfeszítés, amit rám erőltet.

Vállat vontam.

– Hogy naponta két órát foglalkozik a legalapvetőbb tudományokkal, még korántsem erőfeszítés.

Glen sóhajtott, majd leült elém a kisasztalra. Szoknyája félig betakarta a történelemkönyvet.

– Legalább arra vegye rá apámat, hogy bejárhassak a városi iskolába! – Ravaszkás képpel hajolt közel. – Legalább ezt a kívánságomat teljesítse, és akkor én leszek a legengedelmesebb tanítványa.

Lelkem mélyén tökéletesen megértettem a vágyait. Én is kalickában vergődő, szabadság után sóvárgó madárkának éreztem magam a tágas Rowling birtokon, és alig vártam, hogy megnyíljanak előttem a londoni báltermek ajtajai, ahol rálelek majd az igaz szerelemre. Úgy képzeltem, ha férjhez megyek, akkor szabadon dönthetek a sorsomról. Máshogy történt. Megkaptam ugyan a szabadságot, hiszen nem voltam kiszolgáltatva apám változékony hangulatának, mégis elégedetlenkedem. A nincstelenség rabságában sínylődtem, és visszasírtam kényelmes otthonomat.

– Hol jár az esze, Miss Rowling? – csattant rám dühösen Glenn, mert késlekedtem a válasszal. – Nem azért fizetjük, hogy álmodozzon.

– Bocsásson meg Miss Harlamm – kértem, mert az állandó rikácsolástól fájt a fejem. – Elgondolkodtam. Mit is mondott az előbb?