Én, Lady Rowling(Krilov család I.)

2

Július tizedékét írtunt, dühöngött a nyár, az osztályban délre elviselhetetlenül fölforrósodott a levegő. Hogy bírjuk a forróságot, rendszeresen locsoltuk a terem deszkapadlóját. A gyerekek lehúzták cipőiket, és boldogan tocsogtak a langyosra melegedő vízben. Már aki járt iskolába, mert az aratás ideje alatt igencsak megcsappant osztályom létszáma.

A búzát azonban learatták a múlt héten, a babszüret pedig még váratott magára, úgyhogy nem értettem, tanítványaim miért csak foghíjasan töltik meg a gerendaház padjait.

– Ki tud valamint a Shepherd fiúkról? – kérdeztem, és tekintetem körbejárattam a gyerekeken.

John Blecklahe és Hans VanDerbrock most is bogarakat cserélgetett az utolsó sorban a pad alatt. Rovargyűjtési lázban égtek a fiúk május óta, ahogy előtte képeslap és gyufacímke gyűjtő szenvedélyben. Valóságos cserekereskedelmet folytattak csiborokkal, ormányos és szarvasbogarakkal. Mivel a tanításból csupán percek voltak hátra, hagytam, hadd szórakozzanak.

– Miért hiányoztak egész héten a Shepherd fiúk? Tudja valaki? – tettem fel ismét a kérdést, de csupán vállvonogatás, tanácstalan egymásra tekingetés volt a válasz.

– Ki lakik feléjük?

Három kéz emelkedett a magasba. Köztük John Bleklahe–é is, aki elmélyült figyelmet igénylő tárgyalása közben, hogy a legelőnyösebb cserét harcolja ki magának, fél füllel rám figyelt. Nem tudásszomjból tette, hanem udvariasságból, mely egy hölgynek kijár a férfiembertől. John volt a fiúk közt a kedvencem. Gyors felfogása és éles esze a fiúk vezérévé tette, a magyarázataimat gyorsan megértette, és önálló gondolkodásra is képes volt. Mivel a tanítónő mesterséget nem tanultam, a kevésbé okos gyerekekkel nehezen boldogultam, megbecsültem John eszét.

– John, elvinnél egy levelet hozzájuk?

– Hogyne, tanárnő – pattan fel John a kérés hallatán. Vigyázzba vágta magát, szeplős képe lelkesen ragyogott. Feje tetején égnek állt egy vörös hajtincs. Az édesanyja vágta a haját, középen megszaladt az olló, és a rövid szálak nem akartak a hosszabbakhoz igazodni.

– Köszönöm John. A többiek elmehetnek. Jó étvágyat mindenkinek.

Minden délben ezekkel a szavakkal bocsátottam el a tanítványaimat, és ők is minden alkalommal ugyanazzal a kitörő örömmel, hangosan ordítva ugrottak fel a padból, hogy aztán az ajtóban egymást tapossák dühödten. A tülekedésben a kislányok maradtak alul, ők távoztak utoljára. Összekapaszkodva, lebiggyesztett szájjal, magukban mélyen elítélve a verekedő vadembereket sétáltak keresztül az udvaron a fiúcsorda nyomában. Ma John nem tartott a többiekkel, bár máskor az elsők között szokott kitörni – a távozási sorrend mintha rangsort is jelentene a falkában –, hanem a levélre várva, illemtudó képpel üldögélt a padban tovább.

– Amíg megírom, hozz egy lovat légy szíves Reuteréktól! – kértem.

– Melyiket, kisasszony?

– Mindegy, amelyiket nélkülözni tudják

– Ahogy kívánja, Miss Rowling. – ugrott John, és máris az udvaron csattogott túlméretezett bakancsában. Bár elmúlt tizenkét éves, mozdulataiban még őrizte a gyermekek fáradtságot nem ismerő fürgeségét.

Összeszedtem asztalomról a könyveket, és feltekerem a térképet. Jobbnak láttam mindent elzárni. Még csupán gyűjtöttük a pénzt spalettákra – ablaküvegre gondolni sem mertem – egy váratlan zivatar mindent egy csapásra tönkre tehet, ahogy az iskolaév második hetében, amikor a vihar nedves kupaccá áztatta a gyerekek irkáit.