Én, Lady Rowling(Krilov család I.)

5_1

Aznap Glenn Harlamm nem jött iskolába, és egész héten hiába vártam. Meglepett elmaradása, mert az iskolai szünetben is rendszeresen kikocsizott hozzám, pedig a többi gyerek otthon maradhatott. Továbbra sem szorgalma, sokkal inkább az út, és a vele járó izgalmak foglalkoztatták. Társalkodónője még augusztusban elmaradt mellőle, csupán a kocsis kísérte. Letette Glennt az iskola előtt, aztán eltűnt, délig színét sem láttuk.

Mivel Glenn pénteken sem jött, valószínűnek tartottam, elutaztak valahová, és elfelejtett értesíteni engem, hogy ne várjak hiába. Annál inkább meglepett, amikor szombaton reggel, alig valamivel ébredés után seregnyi lópata dobogása zavarta meg a városszéli csöndet. Csakis a Harlamm birtokról jöhettek a lovasok, mert a férfilármából élesen kivált Manuel Pereira borgőzös hangja.

Pereira volt Alistair Harlamm jobbkeze. Különlegesen undorító és félelmetes figura. Legalább két méter magas, egybefüggő izomtömeg. Mi ütött Harlammba, hogy kisebb csapatot küldött hozzám?

Valaki olyan erőszakosan dörömbölt be az ajtón, hogy az egész épület beleremegett.

– Nyissa ki, hölgyem! Az uraság beszélni akar magával – ordította Pereira fülsértő spanyol akcentussal. Válaszra sem várva, ugyanabban a pillanatban újra dörömbölt.

– Nyissa ki azonnal, mert betörjük az ajtót.

– Várjanak. Felöltözöm.

Pereira harsány röhögését valóságos kórus kísérte, ahogy a többiek is vezérükkel nevettek.

– Gyühet pucéran is, mi nem bánjuk.

Hangjából hiányzott az erőltetett udvariasság, mely bárdolatlansága mellett korábban, amikor gazdája lányához kísért, jellemezte. Bár nem szívesen engedelmeskedtem az ajtóm előtt álldogáló rablóbandának, hosszasan húzódozni nem láttam értelmét. Korhadt deszkaajtóm legföljebb rövid ideig dacolna ostromukkal. Bár komolyan nem tartottam tőlük, óvatosságból előnytelen, barna ruhámba bújtam, és ajtót nyitottam.

Öten álltak Harlamm legényei közül az ajtóban. Elöl Pereira. Terjedelmes pocakját töltényhüvely övezte, szőrös lapátkezével puskája csövét markolászta, mintha bunkósbotként akarná használni ellenem. Sötétbőrű, felpuffadt képén gonosz vigyor tanyázott. A többieket, akik kisebb kört alkotva mögötte álltak, nem ismertem név szerint, bár láttam őket néhányszor, amikor rendszeresen megfordultam a Harlamm ranchon.

– Velünk kell jönnie, kisasszony. Mr. Harlamm beszélni akar magával. – mondta Pereira hivatalosra erőltetett arckifejezéssel, ahogy a pedellus adja át az igazgató üzenetét.

– A lovam Reuteréknél van – jelentettem ki hűvösen – Vagy hoztak kocsit is magukkal?

Nem számítottak kimért viselkedésre. Azt hitték, remegni fogok, sápadozni, esetleg elájulok. Sok gaztettben vettek már részt, és örömüket lelték mások szenvedésének látványában. Ezt a gonosz várakozást tükrözte arcuk. Féltem kicsit, igen, de igyekeztem titkolni.

– Hoztunk kocsit is, ne aggódjon. Mr. Harlamm mindenre gondol – válaszolt Pereira egy árnyalatnyival udvariasabban.

– Vezessen akkor a kocsihoz, ember! Ne várakoztassuk fölöslegesen az urát! – parancsoltam, és elindultam a kapu felé, mintha szabad akaratomból tenném. Bamba elképedéssel arcukon engedtek utat nekem. Ahogy fejem felszegve vonultam, hallottam, tanácstalanul mormognak valamit, majd elindulnak utánam.

Megkönnyebbültem vettem észre, hogy Jack eltűnt. Ezek a banditák egyszerűen agyonverik, ha rájuk támad. Jack ösztönösen válogatott az emberek közül, hogy kit szeret, és kit nem, sokszor helyesebb ösztönnel nálam. Mielőtt megszólalt a látogató, Jack már döntött. Nem tudom, mely érzékszerve vezette. A szaglása talán? Lehet jóember illata valakinek, és gonosztevő bűze másnak? A nálam megfordulók többségét visszafogott jóakarattal kezelte, az iskola tanulóival pajtási viszonyt tartott, Krilovot ájult alázattal imádta.