Elmegyógyintézet [BEFEJEZETT]

6. fejezet-Szokatlan feladat

Az órák kínos lassúsággal telnek, egy-egy bizarr, groteszk üzenettel fűszerezve.
Ismeretlen:Félsz, kicsim?
Ismeretlen:Látom hogy láttad, ne akarj átverni.
Jenna:Nem tudom mit válaszolhatnék.
Ismeretlen:Most az egyszer megbocsájtok.
Idegesen, immáron otthon az ágyra dobja a készüléket, s elengedve magát rádől az alvó alkalmatosságra, arcát eltakarva.
Minden egyes üzenetváltás olvasása közben felteszi magának a kérdéseket, Hogy süllyedtem ilyen mélyre? Miért fogadok szót?
A válasz egyszerű, mert félek...
A külvilág olyan távolinak tűnik, az emberek beszéde, arcképe elmosódik, s nem marad más csak az a felfoghatatlan üresség, melyet nem tudsz feltölteni felszínes érzésekkel, értelmetlen barátságokkal, félelmetes? Nem, nem igazán, ez az a pont mikor nem érzel semmit, de szabadulni akarsz mind ettől. Mintha szétszakítana belülről, s vár mikor omlassz össze már. Azt mondod ismered ezt az érzést? Vagy csak azt hiszed?
Az apró szoba sötétbe öltözködik, ablakán hangyányit bevilágít a késő esti holdfény, kisírt, halvány kék szemekkel lép ki a folyósóra, s komótosan végig lépdel a sötét házban, talán így nem veszi észre hogy otthon van, ugye?
A konyhában huzat érezhető, s az ablak függönyét tépi a hűvös, megrémítő szél. Remegő kézzel megszorítja a hideg ablak kilincset, s kulcsra zárja azt, de ér ez bármit is?Megállítja? Vagy méginkább ösztönzi, "Gyere, harcba szállok veled"? Hogy közeledjen? Hogy írjon neki kéretlen, kellemetlen, groteszk üzeneteket?
Rátámaszkodik a pult szélére, keze ökölbe szorul. Miért nem tud szabadulni?

Ismeretlen

Egy hatalmas vigyorral figyeli a lány kétségbeesett ábrázatát, ahogy barna, hátáig érő haja csapzottan omlik hátára, vékony keze elfehéredik a szorítástól, s lábai megremegnek a félelemtől, gyönyörű...eddig a legszebb alkotása, és mégszebb lesz, amint eljön az a pont is.
-Hát nem érted, Jenny? Miért volt vajon nyitva az ablak? Gondolkozz!Tik-tak, az óra ketyeg, és ha letelik a kiszabott idő már nem változtathatsz!-kuncog halkan, érdes, félelemkeltő hangja betölti az üres szobát.

Jenna

Sokan azt hiszik a depresszió csak szomorúság, és sírás, hogy feketében jársz, de a valóságban valami sokkal érdekesebb, kellemetlenebb érzésről van szó. Amikor eltakarod a bánatodat, és többé nem látszik mit is érzel valójában, de benned marad az a megmagyarázhatatlan üresség. Nem akarod megmutatni a valódi érzéseidet, mert egy apró mozzanattal, mondattal, szóval, mindezt összetörik, és semmit nem tehetsz ellene.Nem mutatod ki az érzéseid, felveszed a "Minden rendben van" maszkot, és sétálsz tovább. Ki tudja hogy nem egy ugyan ilyen maszkot viselő ember sétál el melletted? Mert nem látszik? Pont ez a lényeg, nem jössz rá kinek van ilyen maszkja, mert ez mindent eltakar, és egy hamis mosolyt ölt arcodra. Ami a legrosszabb, ha megtudják ennek a maszknak a létezését lenéznek, így csak süllyedsz tovább a depresszió végtelen tengerében, remélve hogy valaki kihúz, ad egy megvilágosító pofont, és segít. De az ember önző lény, és nem fog, még csak próbálkozni sem. Kétségbeejtő? Igen, viszont megszokható, bizonyos emberek számára, de vannak akik rosszabbul járnak, s inkább menekülnek. Az gyávaság, de van hogy a gyávaság tudata sokkal elviselhetőbb mint a sok elfolytott érzés, mosoly, mely helyett legszívesebben sírnál, és a csalódás...csalódni valakiben, ki közel áll hozzád az egyik legelviselhetetlenebb, ha ő mond valami felszínes dolgot, az is borzasztóan tud fájni. Hogy ennek mi köze van Jennyhez? A depresszió, az önmagadat való emésztés, mind ismerős a lánynak, talán túlságosan is. De ő erős, azonban egyszer összetörik az a hamis kép, és már nem tudja összeragasztani, a darabok hiányából adódóan, így marad egy megtört, alig használható lélek, melyből hiányoznak fontos részek. Nyomasztó? Fájdalmas? Valójában feltűnésmentes, ez okozza talán a véget is, a végére érve mindent megért, addigra viszont már nem számít, semmi sem.
Megtörli könnyáztatta halványkék szemeit, s egy keserű mosoly kíséretében a szobája felé veszi az irányt. Remegő végtagokkal befekszik az ágy takarója védelme alá, s lehunyva a szemét még egy utolsó könnycsepp végigfolyik az arcán, s szép lassan beszippantja az álmok sötét birodalma.
A hajnalt szűntelen csöngés töri meg, a barnás hajú lány fáradtan kinyomja a zajt okozó készüléket, s kézbe veszi a mobilt.
Ismeretlen:Jó reggelt Jenny!
Jenna:Neked is
Ismeretlen:Mára ki is találtam a feladatod, lehet nem lesz ínyedre való ;).
Ismeretlen:Iskola után menj az elmegyógyintézet mellett lévő sikátorba, ott lesz egy személy...öld meg!
Jenna:Mi?
Ismeretlen:Nem érted?Az a férfi egy probléma
Jenna:De én nem tudok megölni senkit.
Ismeretlen:Ne kelljen kétszer mondanom...egyszerű, csak vágd el vízszintesen a torkát :).
Ismeretlen:Hagytam egy kést az íróasztalodon, ne hagyj ujjlenyomatot!
Remegve felpillant az asztalra, melyen ott foglal helyet a kés, egy papírral, s egy fényképpel megtoldva.
Ez lenne az a probléma, sok sikert!Számítok rád.
A fényképen egy fekete hajú, nagyjából harminc éves férfi látható.
Idegesen szugerálja a fényképen szereplőt, tényleg képes lenne egy számára vadidegent hideg vérrel meggyilkolni, hogy mentse a saját bőrét? Bárki megtenné, ha nem lenne más lehetőség, mert az ember önző, csupán önmagára gondol.
Félve elrakja a kést, a fényképet, s neki kezd a reggelnek. Miért nem intézi el ő?

Ismeretlen

Egy alig látható mosolyra húzza halvány rózsaszín ajkait, fél tőle, nem is...egyenesen retteg, akármit kér megteszi, lassan már ellenkezni sem fog. Megfélemlítés, gyönyörű módszer a halálhoz vezető úton. Már a közelében sem kell lennie, hogy láthassa szerelmét. Komoly arcmimikával figyeli a képernyőket, melyeken ott virít a ház minden egyes pontja. Túl egyszerű!

Jenna

A napok szinte egybefolynak, nem érzi a különbséget, tanulás, üzenetek, feladat, pánikroham, átlagos hétköznapok. A tanulmányi eredményei egyre inkább romlanak, a mentális stabilitása a padlót súrolja. Paranoia, depresszió, és gyász keveredése, egy borzasztó fájdalmas, mégis, valahol gyönyörű folyamat, hol az elme leépül, szép, feltűnésmentesen. Mestermű!
Egy nagy levegőt vesz, a kapukon kilépve, s a sikátor felé veszi az irányt, pulzusa az egekbe szökik, tényleg gyilkosságra készül?

*Anna*