Elmegyógyintézet [BEFEJEZETT]

12. fejezet - Lidércnyomásos álom

A szoba sötétbe öltözik. Egy árny suhan el háta mögött, végighúz egy pengét vállán.

-Bánod már?-hangjuk ismerősen cseng.

Remegő testtel hátra pillant. Testvérét pillantja meg, oldalán az a férfi, kit első áldozataként tart számon, s nevelőanyját, kinek nyakán ott éktelenkedik a mély vágásnyom.

A sötét alak végigsimít a lány hófehér karján.
-Miért öltél meg, Jenny?- biggyeszti le ajkait nővére, nyakát szerte vörös foltok díszítik

-Nem akartam...- motyogja - Azt mondta ha nem teszem meg, megbűntet.-arcán fekete folyadék folyt végig. -Sajnálom. Nem akartalak titeket bántani. -szaggatottan veszi a levegőt.

Egy kart érez dereka körül, remegve hátrafordul. Nevelőapja kiéhezett tekintetét pillantja meg. Próbál szabadulni a férfi szorításából, ki ezt figyelmen kívül hagyva végigsimít combján. Nyakába csókol, a lány könnyei szűntelenül barázdázzák arcát. Égkék szeme megtörten, könyörgően vizslatja a felé magasodó férfit.
-Hagyd abba, kérlek...- sír erőtlen hangon, a férfi belső combján simít végig, míg másik keze mellére téved.

Lassan húzza fel a pólót, a farmerral egyetemben.
-Nem akarom, nem akarom...-hajtogatja remegő hangon. Nevelőapja maga felé fordítja, felpofozza, s ajkaira tapad, a nadrággal ügyködve.
-Nem kérdeztem hogy akarod e, ribanc- morogja, s ismét nyakához téved, majd megszívja a bőrt. Jenna szűntelenül sír.
-Kérlek...hagyj békén.- könyörög, csak egy morgást kap válaszul. A férfi leveszi róla a pólót, így csupán egy melltartóba és nadrágba áll előtte, s az események borzasztó gyorsasággal játszódnak le szemei előtt. Újra, s újra. A múlt nem ereszti, hiába próbálkozik.

Remegve, izzadtan kel fel. Arcát könnyek barázdázzák.
-Nem akarok emlékezni...-motyogja sírástól elhaló hangján, s visszafekszik az alvóalkalmatosságra, sokk hatása alatt pásztázva a sötét plafont.

Ismeretlen

Amint a nap reggelre vált, az élet zajlani látszik. Az emberek monoton életüket élve indulnak munkahelyükre. Az utak autókkal tömve, s a járdákon emberek kedvtelenül gyalogolnak.
Arcát egy alig látható grimaszba ráncolja. Soha nem szerette az emberek társaságát, mindig megijedtek tőle. Holott ő minderről nem tehetett, de a valóságot senki sem látja, nem igaz? Ami a színfalak mögött játszódik nem számít, hiszen ha te így értelmezed, akkor így van, nem de?
"-Ő az, aki az anyjával fekszik le...undorító...- osztálytársai összesúgnak, nem akarja elviselni. Talán a legrosszabb hogy nem a szemébe mondják? Vagy ahogy értelmezik az eseményeket?
-Nem tudtok semmit... - korához mérten mély hangja megtöri a vidám kacarászást, eme pár szó csöpög a gúnytól, a lenézéstől, s nem utolsó sorban a mindent elsöprő gyűlölettől. - Csak Ti akarjátok így értelmezni, bele se gondoltok mi is történik a valóságban, igaz? - hangját megemeli, s felkel eddigi ülőhelyéből, sötét szemein könnyfátyol csillog, de nem a fájdalomtól, a dühtől melyet az emberek - s leginkább anyja - felé táplál. 'Mit tettél velem..."anya"?"

Kifújja tüdejében rekedt levegőjét, mintha egy hatalmas sóhajt tartott volna vissza ez ideáig, s egy hatalmas mosolyra húzza ajkait.

Az erőszak jó közös pont, kicsim?

*Anna*