Elmegyógyintézet [BEFEJEZETT]

19. fejezet - A zaklató

-Főnök! - ront be asszisztense - Hívása érkezett egy lánytól aki tudja ki ezekért felelős!

Jenna

Az új betegek hozatalára tervez mindent, hisz akkor az orvosok el vannak havazva. Nem láthatják.

A bejárat tárva, nyitva áll, a kopár udvar üresen áll. Kirohan, s meg sem áll a kapun kívülig. Riadó hallatszik. Az épület fenyegetően emelkedik fölé, a szürke, hideg falon a Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel felirat, mely kétségbeejtően illik a helyzetre, hisz reménytelen, kétségbeejtő, melytől azt érzi a halálban megnyugvást találna.

A hideg levegő csípi tüdejét, meztelen lábát szúrják a kövek, a kórházi hálóing nem melegít eléggé a hűvös ősz végi időhöz. Egy telefonáló férfi kezéből kirántja a készüléket, ki utánairamodik, ám a lány hamar lehagyja, s tovafut a kőben gazdag szakadékhoz. Térdeire rátámaszkodva szuszog, s lepillant a mély óceánra, melybe egy kósza kavics hullik alá, a vizen koppanva. A szél belekap hajába, az ég szürkébe öltözik.

Zihál, sötét haja izzadtan, tincsekként tapad homlokára, ajkai elnyílnak, úgy szuszog, s tárcsázza a szükséges számot.

-Kivel beszélek? - szól bele egy mély, reszelős hang, melytől legszívesebben elsírná magát. Az utolsó hang amelyet hall.

-Jenna. Jenna Mcweard. - nyeli le könnyeit. Heves légzése nem hagy alább, ahogy lepillant a rémisztő, ám valamilyen groteszk módon hívogató, gyönyörű.

-Tudja hogy ki a zaklató aki nőket tesz tönkre?

-Engem is...tönkretett - csuklik el hangja - Szeretném elmondani ki az mielőtt...

-Mielőtt? - hangja csöpög a pániktól.

-...meghalok. - sóhajtja

-Hol van? - kérdez rá rögtön.

-Nem számít. - mosolyodik el, ám ezt a férfi nem láthatja. - Nekem már mindegy, ez nem élet, de tartozom annyival a világnak hogy megállítom...

-Hogy érti hogy mindegy?

-Megöltem...három embert is...- nyögi ki nehézkesen a sírógörcstől -...mert ő kérte, azt mondta ha nem, másokat is megöl! Én csak...én nem tudok...nem akarok így élni. - motyogja - A zaklató...- idézi fel emlékeiben a névcédulát - Lasse Harrison -motyogja - A helyi elmegyógyintézetben diákmunkázik...siessenek! - suttogja az utolsó szót - ...és köszönöm hogy az utolsó perceimben segíthettem...- bontja a vonalat, mielőtt nyomozó lebeszélhetné.

A telefont ledobja a mélybe, mely kegyetlen csattanással törik darabjaira, a kövekről a sötét vízbe zuhanva. Ajkait fáradt mosolyra húzza, lelép a kövekben gazdag szirtről, s csak hagyja hogy zuhanjon a mélybe.
A kőnek zuhanva csontroppanás zaja visszhangzik az őszi alkonyon. A víz betonnal ér fel, karjait ernyedten  húzza maga után, ahogy egyre közeledik a víz mélyéhez, kótyagosan elmosolyodik, nagyokat szippant a sötét vízből, míg tüdeje többé nem üzemel, s minden komótosan elsötétedik tekintete előtt, s az utolsó percekben csupán azon gondolkozik.

Ahová megyek, nincs sem Ismeretlen, sem Lasse, sem bűntudat hogy valójában én öltem meg őket. Mert én tettem, még ha okozóként is, még ha tettesként is.

A halál sötét, hideg karjai követelőzően zárják körül, s elviszik valahová, mely nem búval, kegyetlenséggel bélelt, nem fájdalmas, csupán a végtelen megnyugvás, mely a jutalom a sokáig elnyúlt szenvedések után.

Sötét az életünk, nagy a velünk született csalódásunk, komoran szenesedik meg szívünk éhségtüze. Sokan önnön szívük boksájánál lesznek szénégetők, megnyomorodott ábrándokkal fülelnek és hallgatják, hogyan lesz susogva lángok martaléka. *

*Harry Marinson - Virágzik a csalán

S íme, még jön egy Epilógus, aztán búcsúzunk szeretett történetünktől!