Kicsi Némó

Meg nem történt beszélgetés dédapámmal

– Szervusz. Bocsánat, ha zavarlak... Egy kicsit kétségbe vagyok esve, azt hiszem.

– Mikor jutottam utoljára eszedbe?

– Talán hat éve? Sajnálom.

– Semmiség, megesik. A halottak emléke az idővel megkopik. Mi újság?

– Hogyan kell túlélni?

– Tessék?

– Tudnom kell. Szükségem lesz rá. Hogy élted túl Szibériát?

– Én nem szeretném... drága kincsem... már úgyis elmeséltem... sokszor. Többször, mint ahányszor gondolni szerettem volna rá.

– De nekem nem. Keresztmami azt mondta egyszer leírt mindent, amit elmeséltél, egy könyv hátuljába. Azóta sem mutatta meg. Nem hiszem, hogy valaha előkerül. Kérlek... mi sosem beszélgettünk.

– Ez azért nem igaz.

– Igen, de nem... nem így. Hat évesen láttalak utoljára.

– Mire emlékszel?

– A szemüvegedre. Meg, hogy amikor jöttünk, minden karácsonykor, húsvétkor meg a koszorúzáskor mindig a padlóra ültem. Mindig megkínáltál nápolyival. Azt hitted-

– Azt hittem, az volt a kedvenced.

– Azt hitted, az volt a kedvencem. Tőled mindig egy kicsivel finomabbnak tűnt. A pónikra is emlékszem, amiket tőled kaptam.

– Megvannak még?

– Pár évvel ezelőtt elajándékoztam egy kislánynak. Jobb helye lett nála, mint amúgy a padláson. A párna viszont megvan, azon alszom.

– Milyen párna?

– A rózsaszín, a réten levő bárányokkal. A Diáéknak is vettél. Vagy az a másik dédi volt?

– Meglehet. Sajnos nem emlékszem.

– Viszont most légyszíves. Mondd, mit csináltál a fogságban.

– Miért vagy ennyire akaratos?

– Kétségbe vagyok esve. Bármikor vége lehet. Mindennek. Vagy a világ sújt le az emberre, vagy ő saját magára.

– Melyiktől félsz jobban?

– Őszintén? Nem tudom. Szóval?

– ... Hittem.

– Én... én nem hiszek Istenben.

– Mindenki abban hisz, amitől biztonságban érzi magát.

– Másnak is kell lennie.

– Mennyit hallottál?

– Hogy a fagyott földből túrtad a marharépát és szereztél egy orosz szótárat, mert láttad, hogy a zsidók azt magolják.

– Tehát?

– Megfigyeltél.

– Nagyon primitíven. Nem volt túl sok időm gondolkodni.

– Pont ettől tartok én is...

– Oroszul azért megtanultam!

– Tudom. Papa mondta. Az utolsó éveidben is folyékonyan beszéltél.

– Tényleg... a fiam hogy van?

– Igazából teljesen jól. De már vagy tíz éve meg akar halni. Nagyon nehéz volt?

– Micsoda?

– Mármint... vele. A saját fiad... és csak hat éves korában láttad először. Az sem segített, hogy különbözőek voltatok. Legalább is, így gondolom.

– Mindent megtettem, ami tőlem tellett... Nem szerettél volna még kérdezni? Mármint Oroszországról?

– Nincs sok értelme. Amíg nem találok rá az írásra, konkrét választ úgysem kapok.

– Van benne igazság. De várj! Még ne menj!

– Nem terveztem.

– Megvan még a képem? Még katonakoromból. A hadifogságom előtt, írtam egy levelet, az is rajta van.

– Tudom, lenn van az üvegszekrényben.

– Emlékszel, mit írtam oda?

– Most nem ugrik be, bocsánat.

– Majd ha holnap lemész, figyeld meg alaposan.

– Úgy teszek.

***

“Szeressük szüntelenül Istent és felebarátainkat!”

Zilah
1944.

***

– Mi a gond?

– Azt hiszem, másra számítottam.

– Miért? Mire számítottál?

– Őszintén? Nem is tudom.

2019. 01. 11.