"Van aki magának választja meg a hivatását, van aki nem. Én, Jeon Jeong Guk valahol a kettő között állok. Még a kezdetek kezdetén kényszerítettek arra, hogy belépjek a bandába, de most már eszem ágában sincs kilépni. Haha, meg is ölnének, ha eszembe...
A vonat immáron 20 perces késéssel gördül be a vasútállomásra, engem azonban ez egy cseppet sem zavar, az utolsó perceket is kiélvezem, amit Busanon kívül tölthetek. Ez a végállomás, rajtam kívül mindenki izgatottan száll le a járműről. Mások számára ez a város maga a Mennyország, hiszen egyszerre vegyül a nagyvárosi nyüzsgés és a vidéki nyugalom. A félsziget belsejébe nyúló hegyláncok, nemzeti parkok, na és a végeláthatatlan tenger. Ha nem itt ért volna véget a gyerekkorom, nekem is öröm és mámor lenne Busan. De nekem rossz kártyát osztott az élet.
Az állomás előtt sorakozó taxik közül beülök az elsőbe, ami előttem áll, nem fecsérelhetem az időmet erre, NamJoon azt mondta, minél hamarabb teljesítsem a feladatomat, én pedig ha nem kell, nem maradnék tovább itt, ha lehet.
- Hova lesz?
A sofőr unottan oldalra fordítja a fejét, én pedig egy pillanatra elgondolkozom. Ó, hogy bassza meg... Több évig sikerült elkerülnöm ennek a fertőnek a közelét, de most tessék, itt vagyok!
- Erre a címre, legyen szíves!
Előre nyújtok egy cetlit, ha nem szükséges, nem kommunikálok többet. A sofőr indexel, majd az autó elindul. Úgy döntöttem, hogy egy olyan helyen húzom meg magam, ami nem esik szem elé, pontosan elég nagy távolságra van magától a kaszinótól, és Park házától is, nyilván nem a szállásom címét adtam meg a sofőrnek, hanem pár utcával arrébbit. Nem vagyok amatőr!
Ahogy egyre közelebb érünk a célomhoz, unalmamban kifelé tekintek, de bárcsak ne tettem volna! Az ismerős utcák láttán összeszorul a szívem. Elméletben már rég eltemettem magamban azt a JeonGuk-ot, aki összetörten, véres ruhában sétált a viharban. Szó, mi szó, akkor elvesztettem egy részemet. De NamJoon rámtalált, és új életet adott nekem. Neki és a srácoknak köszönhetően férfi lett belőlem, és már semmitől sem félek.
- Itt vagyunk! Hatvan ezer won lesz.
Odanyújtok neki egy százast, majd kiszállok a járműből, és nyújtózom egyet, hadd higyje azt, hogy ebbe a négyemelet panelházba jöttem, ami itt magasodik fölénk. Errefelé már sok a kertes ház, inkább családosok és idősek laknak itt. A ház, ahol itt tartózkodásom alatt megbújok, három utcányira van innen. Megigazítom a vállamon a sporttáskámat, majd nekivágok a rövid kis távnak. Mintha valahogy a levegő is másabb lenne, mint Szöulban! Persze, körülöttem megy tovább az élet, emberek sétálnak el mellettem, mintha nem is egy bérgyilkos elől térnének ki!
Elmosolyodom, amikor megérkezem az úticélomhoz. Takaros, kis kertes ház, egy öregasszony élt itt, majd SeokJin megvásárolta tőle. Egyszerű, földszintes épület, a kapu viszont nyikorog, amit kénytelen leszek megjavítani, mert ahányszor elhagyom a házat, biztos, hogy a hangjától az első szembejövőt homlokon repítem egy finom kis golyóval.
A kulcs tökéletesen illeszkedik a zárba, és amint elfordítom, majd belököm az ajtót, meglepődöm azon, hogy áporodott szagnak semmi nyoma, az előtér telis tele van zöld növényekkel. Kim Seok Jin, egy csoda vagy! A lakás belülről is annyira hyungra vall! A konyha egybenyílik a nappalival, a falakat festmények vagy növények díszítik. A bútorok minimalisták, mégis olyan művésziek, mint maga Jin-hyung. A napaliból nyílik a mosdó és a hálószoba is, ahova egyből bevánszorgok, és ledobom magam az ágyra. Jin-hyung azt mondta, hogy időközönként lecseréli az ágyat, mert Nammal itt szoktak "nyaralni", tehát nem kell attól félnem, hogy valami olyanba fekszem, amibe nem szeretnék.
Előveszem a telefonomat a zsebemből, és miután felnyitom a képernyőt látom, hogy üzenetem jött Taehyungtól.
Később tudnánk beszélni?
Valami baj van?- írom neki vissza.
Nem nevezném bajnak, csak úgy érzem, beszélgetnem kell erről valakivel. Meg amúgy is, hiányzik a hangod, JeonGuk-ah! :)
Elmosolyodom az üzenete láttán. A hyungjaim közül Taehyunghoz állok legközelebb. Ő mindig ott volt nekem, ha úgy éreztem, nincs tovább. Persze, a srácok olyanok nekem, mint a testvérem, de Tae inkább, mint egy ikertestvér.
Persze, Tae! Ha este ráérek, felhívlak!
Amint lezárom a telefont, a gyomrom akkorát korog, hogy felnevetek. Igen, körülbelül délután fél három lehet, én meg legutóbb a hazafelé tartó repülőn ettem egy croissant-t. Kipakolom a fekete sporttáska tartalmát a szekrénybe, majd a tekintetem megakad az ággyal szembeni hatalmas festményen.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Látszik, hogy ez is Jin munkája. Külső szemmel egy egyszerű festménynek tűnik, de Nam elárult nekem egy titkot. Ez a festmény valójában eltakar egy kisebb páncélszéfet, amiben jobbnál jobb fegyverek lapulnak, így nem is vesződtem azzal, hogy idevonszoljam az én arzenálomat, csak a kedvenc hangtompítós pisztolyomat és a még 18. születésnapomra kapott bőrmarkolatú késemet hoztam magammal.
Kihajtom a festményt, vigyázva, hogy ne tegyek benne kárt, egy apró mosoly költözik az arcomra, mikor meglátom a széfet, a közepén egy egyszerű panellel. A számkombinációt Jin-hyung árulta el, így könnyedén kattan egyet, amint beütöm a 9492 kódot. A széf nincs tele mindenféle fegyverrel, épp elég ahhoz, hogy megvédje magát valaki, ha az éjszaka nem várt vendége érkezik. Berakom a pisztolyomat, majd gondosan visszazárok mindent, és a festményt is visszazárom, mintha nem is lenne semmi sem mögötte.
Ezt követően átöltözöm valami kényelmesebb ruházatba, ám előtte a lábszáramra erősített tokba helyezem a késemet. Persze, ökölharc esetén simán meg tudom magam védeni, de jobb felkészülni mindenre! A táskából kiveszem a hamis iratokkal teli pénztárcámat, majd elhagyom a házat. A telefonos GPS segítségével találtam egy kis élelmiszerboltot a környéken, veszek néhány doboz ráment, azzal csak kihúzom ezt a pár napot!
Nagyokat lépdelek az üzlet felé, és mélyeket lélegzek. Próbálok nem visszagondolni a múltra, hiszen ez az első alkalom, hogy visszatérek a városba, miután a hyungjaim befogadtak. Látszólag nem változott semmi, már már hasonlít Szöulra, de számomra Busan soha többé nem lesz olyan, mint az otthonom. Nyálasan hangozhat, de az otthonom ott van, ahol a hyungjaim vannak.
Hú, új rész. Igen, tudom, biztos várjátok már, hogy mikor találkoznak végre, de ahhoz kell még egy kis idő! Ha pedig hibát találtok benne, nézzétek el nekem! Hamarosan jövök a következővel! Saranghaeyo! <3
