A kor csak egy szám | BEFEJEZETT

2. Fejezet

Mázli volt, hogy volt még egy repülőjegy, csak horror áron. Két és fél óra után rendben landoltunk Jacksonville-i repülőtéren. Fogtam egy taxit. Próbáltam nem sírni, ami meg kell valljam nehéz feladat. Anya meghalt. Többé nincs szombat reggeli beszélgetések, miközben mindketten reggelizünk. Többé már nem.

Este felhívott apa, hogy elmondja, anyának szívrohama volt. Ilyen fiatalon. Anya ötvenegy éves volt.

Ne, ne gondoljak anyára, legalább addig, amíg a taxiban vagyok.

Nem sokkal később, már a házunk előtt álltam, egy bőrönddel a kezemben. Egy darabig ott álltam. Nem tudtam mi tévő legyek. Csak vártam, de akkor sem tudom mire. Talán arra, hogy anya kirohanjon a házból és mosolyogva megöleljen. De ez lehetetlen. Már az. Csak néztem az ajtót, ami lassan kinyílt. Az ajtóban a fáradt tekintetű, Joseph állt. Jack bátyja.

- Sydney! - nézett rám. Lassan odasétált hozzám, majd megölelt. – Hogy vagy nagylány?

- Erre nincsenek szavak – mondtam, mire egyetértően bólintott. Kivette a kezemből a bőröndöt, és bevitte a házba.

- Mi újság New Yorkban? – kérdezte.

- Semmi. Adtak két nap gyásznapot és egy hét szabit vettem ki. Szerinted magammal kéne vinnem apát, addig, amíg jobban nem lesz? – Joseph elgondolkozva pillantott a nappaliba, ahogy beléptünk az ajtón. Apa ott ült a kanapén. Nem csinált semmit, csak ült és a semmibe meredt. A szívem szakadt meg érte.

- Reménykednék, de tudom, hogy apád, már sosem lesz jobban. – mondta Joseph. Igaza volt. Apa már nem lesz jól. És talán csak rosszabb lesz, ha New Yorkba viszem. Jobb neki itt. Joseph felvitte a táskámat a szobámba, én pedig leültem apa mellé. Óvatosan megérintettem. Meg se rezzent. Csak tovább bámulta a szemközti falat.

- Apa – mondtam. Apa rám se hederített. Előtört belőlem a zokogás és megöleltem. Apa is zokogni kezdett és ő is megölelt. Ez az első reakció, mióta itt vagyok. Egy darabig öleltem, majd apa elengedett és felment a szobájába. Joseph a legalsó lépcsőfokon ült és szomorú tekintettel meredt rám. A tekintetében sajnálat és szomorúság tükröződött. Leültem Joseph mellé a lépcsőre.

- Vigyázol rá, ha visszamegyek? – kérdeztem.

- Igen – válaszolta egyszerűen. – A temetés két nap múlva lesz. – bólintottam. Úgy éreztem, hogy csak erre vagyok képes. Bólintok és teszem, amit kell. Mintha egy istenverte marionett bábu lennék. – Jack elindult. Nemsokára itt lesz.

- Rendben. – mondtam fagyosan.

- Nem is érdekel? Régen odáig voltatok egymásért. – És igen ez az a mondat, ami felidézte azokat a bizonyos időket.

- 3 évvel ezelőtt -

- Sydney! – kiáltotta anya a konyhából. Gyorsan lesiettem hozzá, hogy megnézzem mi az. A szobámban bezárkózva jól érzem magam. Az az én kis birodalmam, ahol elrejtőzhetek, olvashatok és nasizhatok.

- Igen? – kérdeztem, mielőtt beléptem volna az ajtón. Miután kinyitottam a konyhaajtót Jospeh bácsi ölelt meg. Josph bácsi majdnem harminc centivel magasabb nálam, így amikor megölel, úgy érzem, összezúzza a szerveimet. Úgy tudtam, hogy Japánba ment a testvéréhez.

- Szia, angyalom! – Joseph mindig így szokott hívni. Angyalom. Nagyon elcsépelt, de imádom, hogy így hív. Joseph olyan számomra, mint a nagybátyám, aki minden utazásról hoz nekem, valami apróságot. Per pillanat egy zsák Japán édességet tartott a kezében. Na, jó. Ez nem apróság. Édességekből mindig egy zsáknyival szokott hozni. Még kiskoromban szokott rá, hogy egy zsákkal hozzon nekem. Emlékszem, még csak négy éves lehettem és apával kikísértük a reptérre. Adtam neki egy hatalmas zsákot és azt mondtam, hogy: