Csillagfiú [TAEKOOK, Ended]

Epilógus

Fátyolos szemekkel, szinte vakon pislog, mást nem lát, csak Őt.

Haja megnőtt, teher alatt őszesre fordult. Gazellaszemein nehéz súlyként remeg a szempilla, ahogy beesett arcát az ágynak nyomva szuszog. Csontos kezei a feje mellett pihentek, tövig rágott körmei nyomorulttá teszik az amúgy szimpatikus megjelenésű fiút.

Tönkrement, teljesen. Mint egy szárnya vesztett szarka, csak ugrált, próbált némi értéket keresni keserves életébe. De röpképes madár elpusztul, ha nem szállhat, s lassan ő is megpihenni készült. Annyi mindent tönkretett, de ha az ég is úgy adná, akár nulláról is képes lenne visszaépíteni az összetört kis világát. Csak a fényre vár, hogy elkezdhessen rendbejönni.

Ha tudná, hogy a Nap s a Hold az életében ebben a pillanatban nyitotta ki pilláit, s az ő gyenge alakját vizslatva tölti első perceit.

Tizenhat év után újra öntudatra ébredt a fiú, aki aláesett az iskola tetejének.
Tizenhat év után visszatért szerelméhez, Kim Taehyung.

Nehezen ugyan, de csontos kezét Jungkook szálkás tincseire helyezte.
Annyi mindent szeretett volna mondani a férfinak, de még nem volt képes a beszédre. Meg akarta kérdezni,
Sokat szenvedtél?
Nagyon hiányoltál?
Sokat sírtál?
Miért vártál, miért nem éltél?

Tudta, Jungkook úgyis csak annyit felelne, rendben van.

A fiú lassan kinyitotta szemeit. Pupillái kitágultak, lélegzete is elállt, amikor tekintete összeakadt a Taehyungéval.

Oly sok éven át várt erre a pillanatra, hogy ajkait újra a szerelméének illessze. A kiszáradt szájak úgy simultak egymásnak, mintha így teremtette volna őket az ég. Összeforrtak, s többet nem is akartak elválni.

Csontos ujjaikat összefűzték, úgy vizslatták egymás megfakult szemeit.

Tizenthat évnyi magány és távolság után, Jungkook mindenének, a Csillagfiúnak, Kim Taehyungnak, az első szavai, melyeket súgni mert gyenge torkával:

- Szeretlek Jungkook.

End.