A vörös kapucnis lány

7.1 Dream

Álomfogó
Sötét van, csak a telihold fénye világítja meg a tájat. Mindenhol sötétkék, szürke és fekete árnyalatok úsznak a szemem előtt. Mégsem gyönyörködöm a látványban. Futok. De úgy, mintha üldöznének. Azt hiszem üldöznek is. A távolban rohanó léptek zaját hallom és szapora légzést. A hang forrása egyre közelebb ér hozzám. Túl lassú vagyok. Már morgásokat is hallok. Hányan vannak? Túl sokszor hallom ahogy a lábak földet érnek. Többen vannak? És ekkor hatalmas fájdalmat érzek meg. Valami leterített. A koszos földön fekszem, majd mikor ránézek a fölöttem magasodó... Farkasra? Szemei rikítanak, mint telihold a sötét égen. Jégkék szempár. Fagyos pillantása van. Teljesen elvarázsol.
A következő pillanatban éles fájdalom és képszakadás, majd mintha felülről néznem magam és a farkast... A farkast, ahogy apró darabokra tépte élettelen testem.
Hogy hogy is kerültem este az erdőbe? Nem bírtam aludni, úgyhogy kitaláltam, hogy én sétálni akarok. Hát rossz ötlet volt. A torkom összeszorult, a levegő tüdőmben rekedt. Látásom egyre homályosodott. Olyan volt mintha víz alá szorítanának és nem engednének feljönni.
A következő pillanatban sírva és sikoltozva ültem fel az ágyamban.
Csak egy rossz álom volt?! Összegömbölyödve, fejem térdemre hajtva, hajamat tépve, sírva és remegve ültem összedúrt, könnyes és izzadt takaróim között. A fejem majd szét szakadt, szörnyen fájt, lüktetett. Egy igazi kín volt. Az álmomról nem is beszélve...
Láttam magam. Vérbe fagyva, üveges szemmel, holtan feküdni. Ez nem normális. Ez beteges. Orvoshoz kéne mennem.
Hirtelen megint magába kerített az érzés, hogy figyelnek. Egyszerűen nem bírtam tovább. Még jobban sírni kezdtem, akár egy kis, éhes csecsemő.
Abnormálisnak, kiszolgáltatottak, paranoiásnak éreztem magam. Mindemellett, még féltem is. De hogy konkrétan mitől is... Azt nem tudom. De féltem, áldozatnak, prédának éreztem magam, akire bármikor lecsaphatnak és szétcincálhatják apró darabjaira.