A vörös kapucnis lány

9. Jégherceg

Egész végig furán éreztem magam, mintha valaki figyelt volna. Elég kellemetlen volt, de betudtam paranoiának és a fáradtságnak. Ekkor még nem is sejtettem, dehát honnan is tudhattam volna...

Az érzés, ami lyukat égetett a hátamba nem szűnt meg. Az előadások után a büfé előtt is éreztem és mit ne mondjak eléggé feszélyezett.

Zoe épp valami srácról mesélt, akivel a hétvégén találkozott az apjánál, az étteremben. Én viszont bevallom egy kicsit elkalandoztam és fel sem tűnt, hogy valaki mögém sétált és egyszercsak leült mellém, majd megölelt.

- Hermann! Úristen! Szívfaszt kaptam, ne ijesztgess! - kaptam drámaian mellkasomhoz. Való igaz majd kiugrott szívem a helyéről, de azért a hatás kedvéért egy kicsit rájátszottam, min rögtön elkezdett nevetni a jövevény.

- Rossz a lelkiismereted kicsilány? - nevetett fel - Nekem bármit elmondhatsz, itt a vállam ha ki akarod sírni magad. Ne a Sætre gyerek vállát használd - boxolt karomba. Hát ez meg miről hadovál?

- Féltékeny vagy Hermann? - kuncogta el magát Zoe.

- Persze! Hisz Ami a legnagyobb versenytársam - kacsintott rám.

- A tied lehet Sætre, bonviván - forgattam meg szemem - Csak mondd el, mégis miről beszélsz és ez honnan jött, miért sírnám ki magam Sætrenek? Csak nem féltékeny vagy és képzelegsz? - kuncogtam el magam. Jajj tényleg, még nem mondtam, bár gondolom azért lejön... Hermann forró, mint nyáron az aszfalt. Mellesleg kiskorom óta ismerem. Az elsők között voltam akiknek coming outolt, azóta kifejezetten jóban vagyunk. Előtte nem volt igazán önmaga. Aztán volt egy tüdőtranszplantációja, ugyanis bronchiektáziája van. Lényegében hörgőtágulat; gyulladás, köhögés, láz, fogyás, nehézlégzés és köpet, rosszabb esetben véres köpet a velejárója. Szép lassan mindenkit ellök magától, mert úgy gondolja mindenki csak a beteget, a problémát látja benne, de ez nem igaz. Mostanság engem is kerül.
Úgyhogy nem sokat beszélünk, de ha igen akkor mindig kitárgyaljuk, hogy melyik srác hogy néz ki aznap, hogy mizu Noahval, hogy Herm hogy áll a pasikkal, meg minden másegyebet. Nagyon sajnálom, hogy eltávolodunk, miközben Noahval vagyok eleve nem jut elég időm rá, ráadásul még ő is inkább távolságot tart mindenkitől. Annyira örülök mikor bekattan nála valami és mindent elfeljtve leül mellém dumalni, kint most. Ezért élvezem azokat a felhőtlen perceket, mikor jól van és mindenről megfeledkezve csak mosolyogva megéli a pillanatokat.

- Valamelyik nap láttalak titeket a suli előtti padon. Beszélgettetek. Sætre sosem beszél... illetve csak ha nagyon muszáj. De csak úgy? Soha. De én láttam! Mozgott a szája! Először el se hittem, de a saját szememmel láttam - gesztikulált Hermann és olyan hangosan beszélt, hogy azt hiszem az egész kampusz, az egész suli, sőt az egész város hallotta.

- Hermaaan kuss már! Mindenki minket bámul! - ütöm meg vállát röhögve.

- De ne mondd nekem, hogy mindennapos, hogy Lucifer 2.0 beszél. Sőt... beszélget! - vette kicsit halkabbra magát - Hacsaaak - nyújtotta az a betűt, majd érdekes vigyor ült ki arcára.

- Nem tudom miről beszélsz és amúgy is, mennem kell - mondtam rezzenéstelen arccal, összeszedtem a cuccom, majd felálltam. Még hallottam ahogy megjegyzik, hogy milyen furcsán reagáltam és hogy hirtelen milyen sietős lett.
Szóval megismerhettétek Hermannt. Kicsit túlgondol dolgokat de így szeretem. És basszus. De örülök, hogy mosolygott. Legalább most... Oké ma nagyon szét vagyok esve.
Nagy léptekkel indultam el. Vagyis indultam volna, ha nem kerít megint hatalmába az az érzés... Figyelnek.
Lassabbra vettem lépteim és körülnéztem. És abban a pillanatban találkozott a tekintetem az előbb említett fiúéval, a Jéghercegével, Lucifer fiáéval...
Vagyis Adam Sætreével.
Végig a szemébe nézve sétáltam el mellette, majd mikor már szinte fél méterre voltam tőle a szemkontaktust meg nem szakítva bicentettem egyet, jelezve, hogy kövessen. Ő bámult egész nap? Ha igen, miért? Miért érdekel ez ennyire? Egyszerűen csak zavar...
Heves, nagy léptekkel vonultam végig a kampuszon egy eldugott helyet keresve. Nem néztem hátra, de nem is kellett, egyszerűen éreztem, hogy követ.
- Adam Elias Sætre - fordultam meg hangom fölemelve, amint egy kissé eldugottabb részre értünk.
- Amalie Iben Pettersen - mosolyodott el, majd oldalra döntötte a fejét.
- Miért bámultál? - morogtam mérgesen - Úgy szugeráltál, hogy azt hiszem lyuk van a hátamon - zsörtölődtem.
- Már kezdtem azt hinni, hogy észre sem veszed - mosolyog. Miért mosolyog? Mire ez a jókedve?
- Eddig bírtam idegekkel - sóhajtottam drámaian.
- Csak egy kérdésem lenne. Egy fura kérdésem... Te vagy az a egyetelen lány, akivel szóbaálltam mióta itt vagyok. És van egy buli jövő hétvégén. Ráérsz? - kérdezte kicsit visszahúzva komor maszkját. Mi azt súgta, hogy abszolút nem érdekli a válaszom.
- Egymás nevén kívül semmit nem tudunk a másikról, erre te random meghívsz egy buliba? Ráadásul... Noah...
- Jajj a srác akivel elvileg együtt vagytok, de ... Jó, mindegy. Semmi közöm hozzá... De mindegy. Szóval. Eljössz?
- Még gondolkodnom kell rajta... - sóhajtottam elengedve félbeszakított megjegyzését.
- Akkor ez egy talán? - húzta föl szemöldökét, ami megjegyzem egész jól állt a Jégherceg maszkjához.
- Talán - elkuncogtam magam, majd otthagytam.
Ez a hét egyre érdekesebb lesz... Elmenjek vele? Rossz előérzetem van... És Noah?