A vörös kapucnis lány

17.1 Váró

Ott ültem a műtő előtt, a talpam alatt a fehér csempét bámulva. A hátam görbülete körülbelül egy fújtató macskáéval volt azonos. Hajnali kettő körül lehetett. Senki nem mondott nekem semmit. Se azt, hogy milyen az állapota, se azt, hogy mikor lesz jobban. Igazából, konkrétan hozzám se szóltak. A körmeimet tövig rágtam, a hajamból szerintem csak a fele maradt meg, karomat véresre vakartam.
Szemeim karikásak voltak, bőröm sápadt, hajam kócos. Nem lehettem szép látvány. Ekkor vállba böktek, kizökkentve a gondolataimból. Sætrenek mindig sikerül akkor rám találnia, mikor azon elmélkedem milyen szörnyen nézek ki.
- Igyál - tart felém egy kávés csészét.
- Köszönöm - felelem halkan. Hozott kötszert és fertőtlenítőt. Letérdelt velem szembe - hisz olyan alacsony volt a székem, hogy így jobban kézre esett neki - és elkezdte lefertőtleníteni és befáslizni a karom.

Nekem viszont kicsúsznak a számon előbbi gondolataim - Mindig akkor jelensz meg, mikor arról elmélkedem, hogy milyen szörnyen nézhetek ki. Ez ilyen hatodik érzék? - próbáltam oldani a magamban lévő feszültséget a beszéddel.
- Igazából hetedik. A hatodik az, hogy egyáltalán megtalállak. Hidd el, nehéz feladat - mosolyodik el. Ez fura. Nem gunyoros, nem lenéző a mosolya. Hanem kedves. Szinte olyan forró, hogy éget. Mi történt Adammel? Semmi gúny. Csak színtiszta érzelmek. Nem erre számítottam. Érzelmek...
Szemeiben látom őket, kavarognak, cikáznak, felvillannak, majd eltűnnek, hogy újra felbukkanhassanak.
Íriszein át, belátok a lelkéig, a szíve legmélyebb gödreibe is. De homályos és összefolyik, nem tudom egymástól elhatárolni őket. Túl bonyolultak és kuszák.
Akárcsak sajátjaim tükörképei. Kavargók, bonyolultak, ijesztőek és legfőképp idegenek. Szemébe nézve mintha csak magamat látnám.