A vörös kapucnis lány

19. Virrasztott éjszaka

Egész nap ott ültem a kicsi fémszéken, anya mellett, a kezét szorongatva, azt érezve, hogy az egész világom darabjaira hullott. Sötét volt, a redőnyön csak minimális fény kúszott be. Néha egy-két kutya vonyítása hasított a levegőbe, vagy a szél süvítő hangja csapott meg, amint megrezegtette a redőnyt. Nyugodtnak mondtam volna, ha nem ilyenek a körülmények. Így a legkevésbe sem volt nyudodt, vagy meghitt. Hajnalodhatott már. Új nap, új kezdet, új élet. Ez jutott először eszembe, amint elképzeltem a felkelő nap impozáns alakját. A felkelő nap kevésbé festői, mint egy lemenő, viszont a nap újjászületése egy sokkal pozitívabb energia. Valahonnan a távolból egy kakas reggeli kukorékolása visszhangzott, mikor egyszercsak anya elkezdte nyitotgatni a szemét, mire az enyém megintcsak könnyekben tört ki. Ő nem szólt egy szót sem. Sűrűn pislogva emelte rám a szemét. Azt a szép őzike szemét, mit most könnyfátyol takart el a világ elől. Némán zokogott, úgy ahogyan én is. Ráborultam az összekulcsolt kezeinkre és csak sírtam, mint egy újszülött az első légvételekor. Szúrt az oldalam, rettenetesen fájt, de hatalmas kő esett le a szívemről. Hisz felébredt.

- Úgy féltem - sikerült kinyögnöm e két szót. Anya hangja rekedt volt, habár határozottabb, mint az enyém, mégis gyengéd és nyugtató.

- Szeretlek Kicsim - suttogta a fülembe, miközben kezét a hajamba vezette és simogatni kezdett. Nem beszéltünk többet, de nem is kellett. Nem volt rá szükség. Akkor legkevésbé éreztem fontosnak megkérdezni, hogy mire emlékszik, vagy hogy mi történt. Életben volt, jól volt és csak ez számított.

Nem sokkal később behívtam az orvost. Akivel abban maradtunk, hogy meglátjuk milyen ütemben javul az állapota, de egy hétig biztosan bennt akarták tartani.
Anya mindenáron el akart küldeni az óráimra. Bár az első előadást addigra már rég lekéstem. Lementem a büfébe, hogy vegyek anyának vizet, meg egy kis rágcsát. Egy kis zacskó pogácsával és egy palackkal tértem vissza az ajtó elé.
Anya békésen aludt, arca kisimult és lágy vonásai megnyugtattak. A kis éjjeliszekrényén egy apró cetli volt, rajta az ő írásával.
"Menj be, legalább a délutánira. Szeretlek!"
"Rendben, a kedvedért. Szeretlek!" kapartam oda a kis egérnyi betűimmel és egy homlokpuszi után otthagytam az előbb vásárolt élelmiszerrel együtt.

Bementem az előadásra. Hát lehet kár volt. Zoe végig engem pásztázott hatalmas, aggodó szemekkel. Hermann szintén. Én meg pislogás nélkül meredtem a vetítőre, amin az ókori római és görög szobrok hiába váltották egymást, az agyam máshol járt. Anya, Adam, a főorvos szavai, Zoe, Noah és Hermann egy hatalmas őskáoszt hoztak létre bennem. Abszolút nem izgatott a festői napnyugta, a nap halála, a szobrok kidolgozottsága, a dadaizmus, vagy Van Gogh. Egyszerűen nem értettem semmit, nem tudtam semmit. Semmi olyat, ami fontos. Rádöbbentem, hogy mennyire egyedül vagyok ebben a hatalmas világban és ez nagyon fájt. Egy könnycsepp. Kettő. Három és egyre több. De meg se nyikkantam, egy hang se jött ki a torkomon. Mégis mintha mindenki engem figyelt volna, ami lássuk be, majdnem igaz volt...