Apuci kizárva! [Jimin ff.] - Befejezett

27.

,, Tiszta hülye vagyok, amiért anyám helyett inkább egy füzetnek mesélek, de nem akarom mindig őt terhelni. Így is volt elég baja a betegsége leküzdése miatt, nem hiányzik, hogy miattam rosszabb legyen az állapota. Úgy érzem magam, mint aki a pszichológushoz készül, hiszen épp most vallok az éltemről, de nem bírom magamban tartani. Felnőtt létemre nem tudok senkivel se beszélni erről, elvégre ha a barátaimnak mondom el, akkor lehet, hogy kispályásnak fognak hívni, másnak meg nem igazán tudok mesélni.

Ma megint szakított velem egy lány, akivel csupán csak három hetet jártam. Őszintén szólva vegyes érzések vannak bennem ez miatt mert nagyon fáj, hogy itt hagyott, az viszont, amit a fejemhez vágott, végre teljesen ráébresztett arra, hogy a nők sosem a szerelmet keresik. Azt vágta  hozzám, hogy egy ilyet, mint amilyen én vagyok sosem fognak szeretni, hiszen csak annyi előnyöm van, hogy nem sajnálom költeni a pénzt másokra. Mindezt azok után, hogy azt mondtam neki, nincs ma kedvem étterembe menni. Szakított velem, amit így utólag köszönök neki, ugyanis nincs szükségem olyan nőre magam mellett, akinek csak a pénzemért kellek. Miért keresi mindenki a tökéleteset? Miért baj az, ha valakiben van egy kicsi hiba?

Kiskoromban, azért voltam inkább otthonülő típus, mert a suliban sokat szekáltak az alakom miatt. Gömböcnek hívtak, mert tudták, hogy nekem nem olyan könnyű elengednem a fülem mellett a beszólásaikat, mint ahogy azt anyám javasolta. Én sose tudtam. Mindig is magamra vettem a negatív kritikát, és volt hogy depressziós is lettem miatta. Azóta visszavettem minden fajta evésből, és edzettem, hogy ilyen legyek, de nekik még ez sem elég.

Mégis mivel tudnám magam mellett tartani őket? Ha legalább lenne egy, aki nem csak azt látja bennem, amit az előzőek, biztos vagyok benne, hogy nem engedném el. Még ha ő nem is akarná, rávenném, hogy belém szeressen, csakhogy ne hagyjon el. Mindig azt mondják, hogy a férfi erős, a férfinek nem fáj semmi, és a férfi könnyen túl tudja tenni magát a dolgokon.

Nos, ez csak a látszat. Ez csak egy kegyes hazugság. Mi azért nem beszélünk magunk között az érzéseinkről, mint a lányok, mert még a legjobb barátok is képesek arra, hogy lenézik a másikat a gyengesége miatt. Természetesen ez már más, mikor olyan jóba vannak, hogy inkább testvérek, mint barátok, de ez igen ritka. Nekem se volt soha ilyenem.

Nekem is fáj, ha elhagynak, és nem, nem tudom gyorsan túltennem magam rajta, mivel olyan típus vagyok, aki igényli a társaságot. Egy nő társaságát. Hiszen ők annyira mások, mint mi... Kiegészítenek minket, vigyáznak ránk, szidnak minket, és nevelgetnek, mintha az anyánk és a barátnőnk is lenne egyben. Mi pedig ezért cserébe megvédjük őket, és betegesen féltékenyek leszünk, ha azt látjuk, hogy másnak is megadja ezt, nem csak nekünk.

A sok szakítás miatt, én nem tudhatom, hogy milyen az, mikor igazán szeret valaki. Mikor érdekli mi van veled, és ott van, mikor szükség van rá. Csakis onnan tudom a fent leírtakat, hogy megtanultam hallgatni, és figyelni a világra. És mit látok benne? Ezt a két dolgot. Vagy boldogok vagytok, egy tökéletes párkapcsolatban, vagy szenvedtek és vitatkoztok nap mint nap azért, mert nem hallgatjátok meg a másikat, vagy éppen csak nincs kedvetek megérteni az ő érzéseit. És, hogy miért beszélek többes szám második személyben? Mert most kifejezetten a nőkre gondolok.

Nem mondom, hogy én észreveszem minden hibámat, de igyekszem magamat adni, és ezzel nem egy hamis személyiséget kialakítani, amit mindenki szeret. A nők ugyanis ezt csinálják, mert valahol ők is félnek kimutatni azt, milyenek is valójában, hiszen akkor elhagynák őket. De ha ezt megtehetik, akkor miért nem veszik észre, hogy velem is ez a helyzet? Miért kell nekem azért szenvednem, mert magamat adom? Senki se tökéletes, még az sem, aki tényekkel alá tudja támasztani az ellenkezőjét. Nincs olyan, hogy tökéletes, ezért is vagyunk társas lények. Mivel a két tökéletlen fél kiegészíti egymást, és úgy lesznek egészek. De ha a másik fél ezt elutasítja, az egyedül maradt mégis mit tehet? Mit tehetek, hogy szeressenek?"