Féltékenység

Első Hossz

A vonatút a megyeiről hazafelé kínosan csendes volt. Kínos volt, bár maga a csend sohasem volt kérdés Haru és Makoto közt. A kettejük rejtélyes képességével, hogy olvasni tudtak egymás fejében és kifejezéseiben, a szavak sosem voltak feltételei a beszélgetéseiknek. A csend a vonat utakon mindig kényelmes volt; Makoto általában elővette az ipodját, és fülesének egyik felét felajánlotta Harunak, így megosztoztak rajta, véletlenszerűen kiválasztva a zenét. Még volt egy „Haru kedvencei" lejátszási listája is, és fordítva, bár Haru siralmasan keveset használta saját készülékét, mivel mindig is jobban szeretett barátjával osztozkodni. De azon a napon láthatóan nem volt kedve a közös zenehallgatáshoz – ez volt az első alkalom, ami aggasztotta Harut. Mostanában Makoto sokszor meglepte ilyen „első alkalmakkal".

Az egy dolog, hogy Makoto ezelőtt sohasem hívta ki Harut egy versenyre, soha. Mindig Rin volt az, aki ösztökélte őt, és bár kezdetlegesen a versenyek problémásak voltak – mivel Harut igazán nem érdekelte az ideje meg miegymás - végül megszokta Rint és a versenyszellemét, sőt még élvezte is a rivalizálásukat.

De Makoto... Makoto sosem volt versengő, mint Rin; egyszerűen nem olyan volt a természete. És egyértelműen sosem hívta ki, vagy ellenkezett Haruval... semmiben. Még a legkisebb dolgokban is – eldönteni, hol ebédeljenek; eldönteni ki legyen Makoto ágyának kényelmesebb felén, mikor Haru nála aludt; eldönteni ki kapja meg a delfines kulcstartót az Iwatobi úszó klubban – gyerekkoruk óta sosem veszekedtek vagy versenyeztek semmiért. A potenciális versenyek végül sosem bontakoztak ki igazán, mivel Makoto vagy Haru (általában Makoto) azonnal odaadta a másiknak, amit az akart, és választott magának valami mást. Valójában tehát, Rintől eltérően, a kettejük kapcsolata mindig is ütközőmentes volt – legalábbis addig a pontig.

Haru rápillantott a mellette ülő fiúra. Általában melegséggel teli zöld szemei most üvegesek és távoliak voltak, ahogy az ablakon bámult kifelé. Ajkai feszesek voltak, arcvonásai pedig szokatlanul kemények. Haru hallotta a füles által kibocsátott tompa hangot – 'Rage on' az Olcodextől. Sóhajtva előhúzta saját ipodját a tokjából – ami kék volt fehér csíkokkal, hogy passzoljon Makoto zöld-fehérjéhez – és bedugta a saját fülesét. A 'Future Fish'-t játszotta, az új Style Five dalt, ami egyébként barátja egyik kedvence volt. Rin mutatta nekik az együttest egy évvel ezelőtt, és Makoto nagyon szerette a zenéjüket, végül Harunak is megtetszett. Most sóhajtva hátradőlt, ismét a másik felé pillantva. Nagyon hosszú útnak ígérkezett.

Az állomásról hazafelé Makoto továbbra is csendes volt. Mikor elérték a házához vezető lépcsőket, Haru is megállt, de a másik azonnal jobbra fordult.

– Holnap találkozunk, Haru.

Ettől Harut teljesen kirázta a hideg, mintha nyakon öntötték volna jeges vízzel – nem volt semmi barátságtalan a hangjában, de teljesen mentes volt a szokott melegségtől.

– Várj!

Makoto megállt, és visszafordult. – Haru?

– Én – Itt elakadt, nem tudta mit mondjon, végül csak annyit kérdezett: – Jól vagy? Szomorúnak tűnsz.

Pár pillanatig csak bámult rá, aztán kicsit lehiggadva magára erőltetett egy mosolyt. – Jól vagyok, Haru, csak elfáradtam, és izgulok a holnapi váltó miatt! Semmiség.

– De...

– Ne aggódj értem – folytatta Makoto, még mindig a hamis mosolyt viselve, amitől barátja kényelmetlenül érezte magát. – Neked is pihenned kell a holnapi nagy verseny előtt. Végül is, Souske lesz az ellenfeled!

Haru a hátát nézte, amint ő visszavonult, és annyira szerette volna megállítani, vagy mondani neki valamit – Ne hazudj nekem!, Mondd el mi a baj!, Mit tettem?, Dühös vagy rám?, Miért vagy szomorú?, Mit tehetek, hogy jobb legyen?, Hogy hozhatnám helyre a dolgokat? – de e helyett elmormogott egy „jó éjszakát"-ot mielőtt elindult a lépcsőn. Pár lépés után visszafordult, megszokásból, várva, hogy Makoto felnézzen rá, mosolyogva, hogy másodjára is elköszönjön.

Nem volt ott senki.

Haru összehúzta Iwatobis dzsekiét, önmagát átölelve,és tovább ment.