- Szállj be Amelia. – utasított Drew. - Miért? – döbbentem meg a hangsúlyon. - Figyelj, ha azt akarod, hogy Justin megtaláljon akkor felőlem maradhatsz. De ha nem, akkor szállj be gyorsan! Végigfutott minden lehetőség az agyamon. S jobbnak láttam, ha beszállok mellé. - Honnan tudod, hogy keres Justin? – csuktam be az ajtót, mikor beszálltam. - Felhívott. – felelte most már normális hangsúlyban. - És? – döbbentem le. - Megkérdezte, hogy nem-e láttalak valahol. - Mit mondtál neki? - Hogy nem. Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem volt kedvem vele találkozni. Sőt látni sem akartam. Undorodom tőle. - Lefeküdtetek? – kérdezte Drew. Félrenyeltem. Köhögtem párat, mire Drew a szemembe nézett, és ismét feltette a kérdést de most már hallani lehetett a hangján, hogy ideges. - Nem. – feleltem. Drewarca visszatért a normálisba, sőt mosolygott is. Nem tudom miért érdekli, de nem is igazán érdekel. - Hova viszel? – törtem meg a csendet. - Hozzánk. Sosem jártam még nála. Így nem tudtam, mire számítsak. A ruhája alapján nem tűnik szegénynek, inkább gazdagabb. De hiszen egy bárt üzemeltet nem lehet olyan szegény. Vagy még is? Befordultunk egy ismerős utcára, majd elhaladtunk Justin házánál. Benéztem az udvarra s Justin kint állt a ház előtt, az elhaladó kocsikat bámulta, majd egyenesen a szemembe nézett. Egyből lehajtottam a fejemet. - Sötétített. Nem lát be. – mosolyogott rám Drew. Éreztem ahogyan elönt a pír. Gondolhattam volna, hogy nem visz el a ház előtt. Nem messze Justin házától megálltunk egy hasonló kinézetű háznál. - Megérkeztünk uram! – fordult hátra a sofőr. - Köszönöm Addy. Gyere Amelia. – nyitotta ki előttem a sofőr az ajtót. Hirtelen egy hatalmas kutya tartott felém megállás nélkül. - Justin állj! Kérdően fordultam Rob felé. - Justin? Ez most komoly? – nevettem fel. - Hosszú sztori. – mosolyodott el. – Na gyere beljebb. – invitált beljebb. Magamba még jót mosolyogtam ezen. Nem tudom mi történhetett közöttük, de nagyon érdekel. Ezért tovább firtattam. - Elmondod miért Justin a kutya neve? – néztem rá boci szemekkel. Nem tudtam felfogni mit mond mert elképedtem. Ez a ház van annyira gyönyörű mint Justiné. Mindenütt bézs szín uralkodott. Nem látszódott rajta, hogy férfi uralom alatt áll. - Lakik itt veled valaki más is? – nézegettem meg a képeket, amiket a szekrényen találtam. - Senki. – jött egy hang a szobából. Végig húztam a kezeimet a képeken, de valahogyan nagyon ismerősnek tűntek. Mintha láttam már volna valahol. Megakadt a tekintetem egy képen.. egy olyan képen amint én voltam. Ezer százalékig biztos voltam benne hogy az ott én vagyok.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A sapkámat anya évekig őrizte. - Amelia kérsz... - akadt el a lélegzete mikor meglátta, hogy a képet a kezembe tartom. – Basszus. - Amelia! Tudom, hogy itt vagy! – tört be az ajtón Justin.
