*Amelia szemszöge*
A konyhából figyeltem, ahogyan Justin játszik Lenával. Teljesen mint apa és lánya. Számomra hihetetlen, hogy Justin ennyire jól fogatta a hírt. Elképesztő férfi lett belőle. De a kisfiús mosolya még minig megvan. És a haja is ugyan olyan mint 3 ével ezelőtt.
A gondolataimba merülve észre se vettem, hogy megérkezett a munkából Rob.
- Megjöttem Amelia! – kiabált az előszobából.
- Nappaliba vagyunk! – kiabáltam vissza, majd kisétáltam a napaliba.
Hallottam ahogyan leveszi a cipőjét, s a meztelen lábai hozzáérnek a parkettához miközben felénk közelít. Megdöbbent mikor meglátta Justint és Lenát együtt. Nem tudom mik játszódhattak le a fejében, de végül így szólt:
- Amelia kérlek kijönnél velem a konyhába?
Felálltam a kényelemes kanapéról, majd követni kezdtem az étkező felé. Kérdő pillantásokat vetettem felé, amiket észrevett s nagy nehezen megszólalt:
- Amelia Gonzlar hozzám jössz? – térdelt le előttem, s elővett egy dobozt amit felém nyújtva kinyitott.
A fülemben egyre jobban hangosodott a vér dobogása. Szívem verése lelassult, majd bambán néztem Robra. Tétovázva ám, de válaszoltam.
- Igen! – ugrottam az ölébe, s egy csókot nyomtam a szájára.
Önelégültem rám mosolygott, vagyis inkább felettem mosolygott amit nem értettem, de megfordultam s láttam miért vigyorog így. Justin döbbent arcával találtam magam szembe. Úgy állt ott mint egy szobor, egy megkövesedett szobor.
Hirtelen kínos csend telepedett az egész házra. De a csend nem sokáig tartott, ugyanis Lena jött be sírva, majd szorosan Justin lábához bújt. Óvatosan lehajolt hozzá s felvette az ölébe, majd megvigasztalta.
- Én most megyek. – tolta át a kezembe Lanát.
Egy aprót bólintottam, majd visszahúztam magamhoz.
- Köszönöm Justin.
Nos igen, ezt most nem tudom miért csináltam, de egy apró puszit nyomtam Justin arcára. Amit Rob kevésbé díjazott mint Justin.
- Akkor holnap háromkor. – intett egyet.
Megvártam míg becsukja az ajtót, s elindítja a kocsiját, és Rob felé fordultam.
- Sajnálom! Nem direkt volt! – mentegetőztem.
- Egy ócska kis ribanc vagy Amelia! Nem elég, hogy én nevelem a gyerekét, de még téged is elakar venni tőlem. Többet nem mehettek a közelébe! Értve vagyok? – ordibált velem.
- De ő az apja. – éreztem, ahogyan a könnycseppek elhagyják a szememet, s végig folynak az arcomon.
- Nem érdekel! Én nevelem születése óta, az enyém!
A következő pillanatban, egy csattanásra lettem figyelmes ami az arcomat érte. A hideg arcbőrömön másodpercek alatt meglátszódott a tenyere nyoma. Lena a történteket ijedten figyelte, majd mikor a pofon elcsattant elkezdett torka szakadtból üvölteni.
- Amelia hallgattasd el! – tette a tenyerét Rob a fülére.
Magamhoz húztam, majd szorosan megöleltem, s elkezdtem neki énekelni.
- Hallgatasd már el! – ordibált, majd az egyik poharat a földre dobta, még nagyobb ijedséget csinálva Lenának.
Idegesen becsapta a bejárati ajtót, majd ismét egyedül hagyott. Beraktam Lenának a Spongyabobot, amitől minden bánatát elfelejtette, ez olyan neki mint a drog. Csak legális.
Visszaballagtam a konyhába, majd felsepertem az üvegdarabokat, s kidobtam a kukába.
*2 órával később*
Éppen Lenát fürdettem, mikor megjelent mögöttem Rob. Már messziről éreztem a belőle áradó alkohol szagot. Átkulcsolta a derekamon a kezét, majd a férfiasságát szorosan nekem dörzsölte. Tudtam, hogy komoly következménye lesz, de ellöktem magamtól, majd kivettem Lenát a kádból.
- Kérlek most ne. Itt van Lena. –kérleltem.
Nem tudott válaszolni, ugyanis megszólalt a telefonom. Aggodva kaptam ki a zsebemből, majd villámgyorsan kinyomtam. Azt hittem nem tűnik majd neki fel, de nem jól hittem. Kivette a kezemből a telefont, s idegesen megnézte, hogy kihívott. Az arca egyre jobban pirosult, majd a földre dobta a telefonom, s rátaposott.
