Lehörpintettem az utolsó felesemet, majd felálltam az asztaltól, s követni kezdtem Robot.
Az udvaron volt. Belenézett a szemembe, amiben harag és bosszúvágy tüze égett. Közelebb jött felém egy lépést, majd felemelte a kezét, amit sikeresen kikerültem.
- Haver! Ez mi volt? – nevettem fel.
- Nem megmondtam, hogy ne dugd bele a farkad Amelia-ba? – ordibált.
- Nem dugtam meg Amelia!
- Akkor ez mégis mi a franc? – dobta le elém a borítékot amit én adtam Amelia-nak
Nyeltem egy nagyot, majd ránéztem Drew, ami hatalmas hiba volt, ugyanis egy hatalmas bal horgas csattant az arcomon. Eleinte nem akartam verekedni, de most már nem fogom magam hagyni! Elkaptam Drew kabátját, majd a beletérdeltem az arcába, amitől megeredt az orra vére. Nem tétováztam, így még egy ütést mértem az orrára, mitől kicsit beszédült. De hamar feleszmélt, és nekem támadt újra, amit sikeresen kikerültem, és a helyztet kihasználva belevertem az állába, s így a földre került. Épen a hasába szerettem volna rúgni, de e tevékenységemet egy hatalmas ajtócsapódás szakított félbe.
- Justin! – rohant oda hozzám Amelia.
Elsőnek nem tudtam mire vélni, de Amelia odaszaladt hozzám majd szorosan hozzám bújt. Lenéztem rá, majd láttam a szeméből pár könnycsepp folyt le, végig csinos kis arcán.
- Amelia! Mi a baj? – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Am.. Amanda meg..meghalt. – fulladozott a sírástól.
- A húgod?
Aprót bólintott, majd ismét visszabújt a kezeim közé. Számat egy hatalmas sóhaj hagyta el.
*Amelia szemszöge*
A halál nem válogat. Nincs kegyetlenebb vagy kevésbé kegyetlen halál. Ezért olyan félelmetes. A szokásaid, a korod, a személyiséged, a vagyonod, a szépséged... mind lényegtelenek a halál színe előtt. A halál azért rettenetes, mert mindezeket elpusztítja. Az a legborzasztóbb, benne, hogy az egyik pillanatban még „boldogan" élitek a mindennapjaitokat, a másik pillanatban már nincs melletted. Csak az emléke, a szokási maradnak meg. Egy utca, egy zene. Mind, mind visszahozza az emlékeket.
